2019. július 7., vasárnap

Szobatisztaság

Na, jól eltűntem megint, pedig van mindenféle történés, nem is tudom, melyikkel kezdjem.

Kezdem mondjuk a szobatisztaság mizériával..

Mert hát Macó már 5 és fél éves, 3 éves kora óta nappali szobatiszta, de az éjszaka csak nem akart sehogyse.
Persze volt sok minden, amire lehetett fogni, így nem stresszeltem rajta, és őt sem zargattam vele, volt elég baja.. Mert hát ugye 2 és fél éves volt, amikor meghalt anyukám, akivel sokat volt, utána egy évvel a Dédi, ami szintén megrázta, és pár hónappal később költözött el az apja, így nem volt szegénynek egy darab stabil időszaka sem, amikor lemérhettük volna, hogy is állunk. Meg hát nekem is volt elég bajom, elhessegettem a dolgot.
De azért 5 évesen már na.. úgyhogy futottam egy kört az óvoda pszichológussal, aki nagyjából teljesen haszontalan és nem is érdekli semmi különösebben (még egy csoportban megfigyelt viselkedés leírást sem sikerült belőle kiütnöm, pedig megígérte, sőt.. mert hát az majd kell a gyerekpszichológusnak..). Whatever.
Mindenesetre annyi információt sikerült kinyernem belőle, hogy ugye gyanús a pszichés háttér, javasolja a gyerek-pszichológust, de a fizikai okokat rutinszerűen mindenképpen ki kell zárni előbb. 
Oké, tud javasolni?
Nem, kérdezzem meg a házi gyerekorvost.
Még jó, hogy a házi gyerekorvosunk, bár szuper túlterhelt, egy komolyan elkötelezett, gyerekszerető és szakmailag nagyon megalapozott doktornő, aki mindig igyekszik segíteni, így ő telefonon lemérve, hogy mi a helyet javasolt is állami és magán opciókat vizelettartási gondok kivizsgálására.

Így jutottunk el magánban dr. Kelen Kata doktornőhöz a Medikids-be, ahova időpontot kapni is persze csak hónapokkal előre lehet, és egy vagyon egy kör konzultáció, de megérte. A doktornő a másik fehér holló, komolyan, ebben a tragikus magyar egészségügyben. 
Végtelen türelmű, alapos, megfontolt, korrekt.
Elmentem, első körben gyerek nélkül, megbeszéltük, mi van, szerinte nem vészes, csináljunk uroflowmetriát, azaz leméri mennyit és milyen tempóban pisil a gyerek, és abból majd tud okosat mondani.

Uroflow-ra időpont megint hónapok múlva, de mindegy, haladunk, ha lassan is.
Végül eljutottunk.
Az uroflow végtelenül egyszerű, rá kell szánni a délutánt, 3-4 órát, mert a gyereknek legalább 3szor kell pisilnie ott helyben, bele egy ottani kis wc-be, amiben egy tölcsér és egy műszer méri a mennyiséget és a folyási sebességet.

Lemérte, megnézte, és közölte is, hogy nem csoda..
Egy ennyi idős, ilyen méretű gyereknek 180ml körül kellene lenni a hólyagűrtartalmának, és a gyerek 120 fölött akkor se tudott produkálni, amikor már majd bepisilt, annyira kellett neki, úgyhogy egyértelműen kicsi a hólyagja, és a folyási lefolyásból (pun intended ;) ) az is látszik, hogy feszes a hólyagja, azaz ez megmagyarázza miért van az, hogy hiába kérdezgetem hogy kell-e pisilni, a válasz mindig nem, majd vagy bepisil, vagy hirtelen nagyon-nagyon-nagyon kell, hogy alig ér el a wc-ig. Ugyanis a feszes hólyag nem érzi, hogy telítődik, csak amikor már teljesen tele van, akkor kell hirtelen nagyon.

Szóval hiába próbálta itt a szegény gyerekre mindenki ráhúzni a pszichés alapon pisil be hipotézist, van neki szervi oka, mégpedig elég látványos. Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs pszichés oka IS, de a szervit mindenképp rendbe kell tenni előbb.
És vajon a feszes izomtónusú, feszes idegrendszerű gyerekemnél mennyire lepődtem meg, hogy a hólyagja is feszes? Én  nem igazán, bár minden orvos és védőnő elmondta minden alkalommal, amikor fel mertem hozni a témát, hogy ez semmiképpen nem függ össze. Szóval lehet, hogy nem függ össze, de úgy tűnik, Macónak minden alkatrésze véletlenszerűen és egymástól függetlenül feszes. LOL.

Mindegy, megvolt a vizsgálat, kezeljük akkor, jöhet a gyógyszer. Van egy speckó receptre kapható Uroflex nevű gyógyszer, amiből napi 2x1/2-et számolt Kelen doktornő Macónak a mért értékek alapján. 3 hónapig. 3 hónap múlva kontroll.. ez volt most nem rég.

Visszamentünk kontrollra, újra ott töltöttük a délutánt, pisilt Macó rendesen, doktornő mért, az eredmény biztató, végre elértük a normális hólyagűrtartalmat, és a feszesség is csökkent, bár még ott van. Kezdjük kivezetni a gyógyszert, pár hetente csökkentjük az adagot. De akkor miért megy be a pisi éjszaka továbbra is?

A doktornő szerint azért, mert nem alakult ki nála, hogy ébressze az agya a hólyagtelítettség érzetre, mivel nála ez eddig nem egy lassan növekvő inger volt, hanem nulláról százra ugrott, észre sem vette, és már be is ment. Meg persze lehet egy pici hormon-egyensúlytalanság, ugyanis éjszaka változni kell a kiválasztó hormon mennyiségnek, és kevesebb pisi termelődik, de ez nem tűnt számottevőnek, így egyelőre ezt a vonalat hanyagoljuk.
Meg kell hát tanítani az agyát, hogy fel kell ébreszteni a testet a pisi ingerre. Pavlovi reflex iskolapéldája.

Amazon UK-ról rendeljünk pisicsengőt, elég az alap, a bonyolultabb verzió más szülők szerint nem működik olyan jól.
Az alap darab is 12ezer HUF, de hát ugye ennyit megér:


Ez egy kis alsógatyóba csíptetendő érzékelőből áll, amit egy kábel köt össze a visító egységgel, ami azonnal vibrálni és visítani kezd, amint nedvességet észlel. Ezt az egységet pedig a pizsama vállára kell csíptetni.
Megrendeltem, megjött rendben, mondjuk kéket kértem, zöldet kaptam, de ez már részlet kérdés ;)
A doktornő szerint legalább 2 hétig kell használni. Indult a pisi, visított a cucc, anya kiesett az ágyból, gyereket kikísérte a fürdőbe, pisi, majd alvás tovább.
És tényleg működött, a kis agya tényleg összekötötte a pisi ingert a felébredéssel, és szerencsére már egy hét után ébredt magától, amikor pisilnie kellett, így végül nem kínoztam vele 2 hétig. Meg magamat sem, mert azért elég durva erre ébredni.

Szóval nagyjából sikerült előállítanunk az éjszakai szobatisztaságot is, persze nyilván egy csavarral, ahogy az nálunk lenni szokott.
Mert hát Macó pavoros (erről majd írok még külön), ami (pavor nocturnus) egy alvászavar, olyan, mint az alvajárás, nem ébred fel teljesen az agya és kontrollálhatatlan hiszti keletkezik.
Namármost a pisire ébredés az esetek felében sima ébredés, a másik felében meg feles ébredés, amikor nem tudja, hogy pisilnie kell, csak félig felébred és elkezd hisztizni.. ilyenkor anya kiviszi megpisilteti, majd kezeli a pavor további lefolyását, ami elég durva pszichésen (engem legalábbis nagyon megvisel - szerencsére Macó semmire nem emlékszik reggel).

Ezzel most ott tartunk, hogy több, mint 3 hete nem aludtam pár óránál többet, mert vagy a pisicsengő zökkentett ki, vagy a pavor, vagy a pavortól rettegés, és ezek mindegyike akkora stressz és annyira felnyomja az adrenalin szintemet, hogy utána nem bírok visszaaludni. Szóval épp megint eléggé magam mellett vagyok, krumplipüré az agyam és minimális a türelmem, ami senkinek nem jó.

A pisicsengő most már nem fog segíteni, mert hát a pisi elindulása előtt már ébred (még ha sokszor csak félig is), így el vagyok gondolkozva, hogy mit csináljak.
A tüneti kezelés valeriana (nekem) az ébredés után, hogy hátha vissza tudok aludni, ami néha segít, néha nem, de reggel mindenképpen agyonverve ébredek (vagy kelek, ha még visszaaludni sem sikerült :( ).
És egyelőre bízom benne, hogy be fog ez állni, amint az agya kicsit jobban kijárja ezt a track-et, hogy pisiingerre ébredjen, és sikerül többet rendesen ébredni, pavor nélkül.
Meglátjuk, drukkoljatok.

2019. május 1., szerda

Hogy jutottunk ide?! - Lelkizős poszt

Ezen inkubálok már egy ideje, hogy 11 év után hogyan váltunk el végül egy éppen 4 éves gyerekkel..
Majdnem egy év terápia után ennek úgy tűnik, rengeteg hagymahéja van, amit eddig valameddig már visszabontottam, de még van vele bőven dolgom.

Első körben úgy gondoltam, hogy midlife crisis.. és az is belejátszott. Sablonosan 40 körül elkezdett ő is nyugtalan lenni, többet bulizni, hirtelen motorozni akarni, több szabadságot akarni. Ez azért ironikus, mert mi mindketten elég jól kiéltük / kibuliztuk magunkat, már 31 évesek voltunk, mire találkozunk, és előtte igencsak aktív életet éltünk mindketten. Sőt, még az első pár együtt töltött évünket is végigbuliztuk rendesen. És sokszor hangoztatta G (is, meg én is), h milyen jó, hogy nagyjából kipipáltuk a fiatalkori bakancslistáinkat, így minket nem fenyeget a kapuzárás. Hát a fenéket nem. Talán épp ezért. Talán épp sosem volt jó neki letelepedni, mert nem az a letelepedős? Fene tudja. Pedig különben azért nem az a hatalmas fenegyerek típus. Ez volt az első bűnbakom. És ebben is van valamennyi igazság.

Aztán jött a sok családi nyűg - anyukám betegsége és halála, majd nagymamám betegsége és halála eléggé durván rányomta a bélyegét az utolsó 2 és fél évünkre. Nekem szépen sorban kihalt a családom, ezért nem voltam annyira elérhető, mint korábban, ő meg nem igazán érezte magáénak a problémákat, hiszen ezek az én problémáim voltak. Ez is nyilván része volt.

Másik kedvenc bűnbakom a barátai. G Macóka születése előtt nem sokkal váltott munkahelyet, és az új helyén új barátai lettek, csupa szingli, vagy elvált, vagy durván nyitott házasságban élő aranyifjú, ahol ciki volt konszolidált családapának lenni.
Ehhez hozzájött, hogy a gyerekkori 4-es fogat baráti köréből közben két családos srác is elvált, így ott is ő maradt a fura srác, akinek családja van. Pedig azok tök normális srácok voltak, én nagyon szerettem őket, évekig rengeteg programot csináltunk együtt, aztán hirtelen én maradtam az egyetlen feleség, és megszűntek a családos programok.

Közben otthon is nőtt a feszültség, nevelési kérdésekben egyre kevesebbszer értettünk egyet, pedig eleinte teljesen jó közös koncepciónk volt. De a sima rossz alvás mellett a pavor nocturnus (éjszakai terror - és az alvás témáról majd írok még külön) nagyon elerodálta a kapcsolatunkat. Évek óta egyre kialvatlanabbul, cafatokban lógó idegekkel iszonyatosan nehéz volt és gyakran nem is sikerült szót értenünk egymással. Az éjszakánként ijesztően és vigasztalhatatlanul cirkuszoló gyerek körül felkorbácsolódtak az indulatok, akkor kezdtük időnként utálni egymást. Mert hogy ez hiszti és nevelni (=büntetni) kell, vagy betegség és megértve kezelni .. késélre menő, majdnem tettlegességig fajuló viták sorakoztak egymás után. És ez csak egyre romlott, mert lehetetlenség volt csak az adott problémára koncentrálni, csúsztunk bele a folyamatos általánosításokba, elhamarkodott következtetések levonásába - ha nem értesz egyet velem, nem tisztelsz eléggé; hogy mered felülírni a döntésemet; mit tanítasz ezzel a gyereknek ..  és amíg én ezeket utána magamban befelé emésztgettem, ő a fent említett remek barátaival hányta-vetette meg a dolgokat, hiába kértem, hogy velem beszélje meg, ne velük.. kintről meg, a másik oldal álláspontjának és a helyzetnek a pontos ismerete nélkül nagyon könnyű "okosnak" lenni, és remekül tanácsokat osztogatni. Nem sokat segített ez se.

De kellett a terápia, hogy rájöjjek, ez mind csak tünet volt.
Mert hogy lehet az, hogy a meddőségi kálváriát szinte karcolás nélkül vészeltük át, miközben azért az ilyesmibe bele tudnak rokkanni szilárd kapcsolatok is? Nálunk pedig úgy tűnt, hogy még majdnemhogy megerősödve kerültünk ki belőle. Mi volt a kritikus pont?
A gyerek. Ráadásul nem úgy, ahogy klasszikusan gondolnánk.. nem az extra teher miatt.
Hanem a tét változott meg. Korábban csak rólam volt szó, és én tudtam hajlani, perecbe tekeredni, áldozatokat hozni és kompromisszumokat kötni, mindent megérteni és elfogadni, hogy  működtessem a dolgokat. Viszont amint  a gyerek is tétté vált, már nem engedtem, nem hajoltam, hanem védtem a gyerek általam legjobbnak vélt érdekét. Minden áron. G pedig meglepődött, mert ilyet tőlem korábban nem látott. És az ő fejében ez egyenlő volt azzal, hogy én őt nem tisztelem, és nem szeretem.
Ami nem meglepő.. sőt, egy év terápia után már nyilvánvaló. Kár, hogy nem tudtam korábban. Bár nem tudom, változtatott volna-e valamin..

Ugyanis én egy narcisztikus anya mellett nőttem fel - ezzel fogalmi szinte tisztában voltam sok-sok éve már, ezért (is) éltem annyit külföldön, és tartottam kartávolságot a szüleimtől. Csak az implikációk nem voltak világosak, pedig végignézve a párkapcsolataimat, ordít a minta. 
Erre az angol azt mondja: "the devil you know.." - azaz az ismert rossz a komfortos, újra és újra belecsúszik az ember. 
És én is így választottam párt - nagyjából mindig. Azokhoz ragaszkodtam, akik a legrosszabbak voltak a számomra, ha véletlenül összekerültem egy normális pasival, hamar dobtam is. Láttam a mintát, csak a kodependens szemüvegemen keresztül, ami torzított rendesen. A mélypontom (egy konkrétan fizikailag abúzív kapcsolat) után azért javuló tendenciát mutattam.. egyre kevésbé agresszív egománokat választottam, mígnem G esetében ez kifelé már nem is volt feltűnő, én pedig remekül tudtam kezelni ezt a személyiségtípust, hiszen az NPD-s anyám mellett alaposan megtanultam a leckét: hogyan tudom elkerülni a konfrontációkat, hogyan kell valóban vagy látszólag a másik kedvébe járni, kedvére tenni, a másikat a középpontba állítani, a saját igényeimet hátra sorolni.
Ezzel nem azt mondom, hogy G nárcisztikus, ezt csak egy szakember tudná megállapítani, de az empátia nagyfokú hiánya és az erősen önmagára koncentrálás mindigis jellemző volt rá. Én pedig láttam is ezeket, de azt hittem tudom kezelni. A kis vicces jelektől kezdve, amikor kapcsolatunk hajnalán egy túracipő kiválasztásakor megmagyarázta nekem, hogy nem fájhat benne a lábam, rosszul érzem, mert ez a világ legkényelmesebb cipője; az ordító felismerésig, hogy én mennyire nem számítok, amikor nem ért rá eljönni anyám halotti torára, mert aznapra Sziget jegye volt I-vel és nem akart lemaradni a buliról.. És ekkor még mindig azt hittem, meg tudom oldani. Mert így töltöttem az életemet, hogy az én szükségleteim és érzelmeim soha nem számítottak, nem is formáltam jogot rájuk. Megtanultam, hogy ez nem jár. És megoldottam.

De a gyerek érdekéből nem tudtam engedni, és elkezdtem keresztbe állni, egyre határozottabban G egyre autoriterebb nevelési megközelítése előtt. A pavorozó gyerek mellől kizavartam, amikor szerinte a kiabáló gyerekkel kiabálás megoldja a dolgokat (nem); elvettem tőle, amikor hideg víz alá akarta tartani, mondván, attól majd abbahagyja; amikor a sírva hagyásos alvás tréninget akarta erőltetni, azt se engedtem.. közben pedig ugye gyűltek az alvás mentes éjszakák. A kritikus helyzetek a pavor miatt szinte mindig éjszaka álltak elő és én egyre kevesebbszer mertem ráhagyni Macókát éjjel, mert láttam, hogy nem tudja kezelni a dolgot, féltem, hogy bajt okoz neki. Pszichésen, de akár fizikailag is. Így én haldokoltam a kialvatlanságtól, de nem mertem ráhagyni az éjszakák egy részét se, amitől G őrjöngött, hogy nem bízom benne - és sajnos tényleg nem bíztam. Mert eddigre világos volt, hogy az ő fejében (NPD jellegű tünet.. ) a gyerek azért pavorozik, hogy vele kics*sszen, ezért ezt le kell törni; azért kel éjjel, hogy neki megkeserítse az életét tehát meg kell nevelni; és nem azért hisztizik mert ez életkori egy 1-2 éves gyereknél, hanem azért, hogy neki (G-nek) szar legyen. 
Úgyhogy elkezdtem G-t kiszorítani a gyerekkel kapcsolatos dolgokból, mert féltettem Macókát. És még mindig nem én akartam elválni. Aztán volt egy jelenet, amikor azt hittem, meg fog ütni, mert elvárja, hogy én lépjek ki a helyzetből, ahogy korábban mindigis tettem, de akkor nem tudtam lekushadni és kitérni előle. Nem voltam hajlandó. Szerintem kb ott döntötte el, hogy reménytelen vagyok.
Az anyám temetése körüli dolgok miatt én erőltettem, hogy nekünk párterápiára van szükségünk - és meglepő módon ki tudtam sajtolni belőle. De nem volt benne köszönet. Terápiára már azért járt velem, hogy engem megjavítsanak, hiszen ő mindent jól csinál, én romlottam el. Megváltoztam. És ebben igaza volt, tényleg megváltoztam. Már nem tűrtem el mindent, nem idomultam minden szarsághoz, mint korábban, mert már nem csak rólam volt szó.

Amikor egy szép keddi reggelen kinyilatkoztatta, hogy ő el akar válni, az első sokk után, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez végleges döntés, már inkább megkönnyebbülést éreztem. Jellemző módon ezt sem beszélte meg velem, számomra szinte semmi előzménye nem volt az egésznek, nem voltak beszélgetések a kapcsolatunkról, nem volt semmi extra krízishelyzet vagy trigger, nem volt dráma, nem volt semmi. Ő eldöntötte, egy személyben, helyettem is. És elmagyarázta nekem, hogy én őt már nem szeretem, ő pedig emiatt nem boldog, ezért el kell válnunk. Az én véleményem nem számított. Itt se. Nem kérdezte meg tőlem, hogy szeretem-e még, és amikor én önfejű módon váltig állítottam, hogy igenis szeretem, a válasz annyi volt, hogy ne hazudjak, ezt ő jobban tudja.

És volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy tulajdonképpen lehet, hogy jobb ez így.

Azóta én hosszú utat tettem meg, a terápia nagyon sokat segít, igyekszem visszatalálni saját magamhoz. És így van támaszom.
Mert attól, hogy G elköltözött, még igényt tartott a helyére a házunkban és az életünkben, belebeszélt mindenbe, jött-ment, ahogy kedve tartotta, és folyamatosan próbált engem megjavítani, fáradhatatlanul magyarázta, hogy minden az én hibám, mi mindenben kell sürgősen változnom, micsoda rettenetes ember, rossz feleség és borzasztó anya vagyok. Pont, mint régen.
Viszont én közben tanultam, fejlődtem és megtámasztott a pszichológus, így elkezdtem határokat húzni. Eleinte kedvesen, óvatosan, aztán ahogy ezeket ignorálta, egyre határozottabban. Addig a pontig, hogy jelenleg nem jöhet be a házba, és a gyerek logisztikáján kívül másról nem vagyok hajlandó vele kommunikálni. Egy fél év után lassan átment az üzenet úgy látom, és most már megtanulta, meddig mehet el. De nagyon meglepődött.
Hát ez kellett hozzá.
Az meg, hogy a gyerekkel kapcsolatban ezt hogy fogom tudni kezelni, és hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy Macóka ne szenvedjen pszichés károkat - hát ez a jövő zenéje. Meglátjuk. Dolgozom rajta.

2019. április 7., vasárnap

Kedves G!

Nyílt levél a volt férjemhez..

Kedves G!

Nem tudom, van-e beállítva értesítés új bejegyzésekről.. Tudom, hogy annak idején ha nem is rendszeresen, de időnként olvastad a blogot, olvastad a gondolataimat.
Az életemnek már nem vagy része, nem tartozik rád semmi más, csak ami Macókával kapcsolatos, így arra kérlek, ne olvasd tovább. Nem szeretném, ha be kellene zárni, jó ez így nyílt blognak, csak Neked már nincs közöd ahhoz, mi jár a fejemben.
Kérlek, ha véletlenül kaptál volna rendszerértesítést, hogy újra keletkeznek bejegyzések, állítsd le, és felejtsd el ezt az oldalt.
IRL nem fogom ezt szóba hozni, mert ha nem olvasod, nem akarom felhívni a figyelmedet rá, hogy újra írok.
Nekem fontos az írás, kérlek hagyd ezt meg nekem, hadd legyen ez csak az enyém.
Köszönettel,
volt-feleséged

2019. március 31., vasárnap

Itt van otthon

Ma hajnalra úgy döntöttem, folytatom itt.
Az elmúlt pár évben rengeteg minden történt, majd alább kivonatosan felsorolom (és később biztosan érinteni fogok dolgokat majd részletesebben) és többször volt az, hogy mennyire hiányzik a blogolás, mert én valahogy ezáltal tudom feldolgozni a dolgaimat - így több új blogkezdemény is született. 
De egyik sem volt az igazi. Mindegyikből hiányzott valami. És tegnap jöttem rá, mi az. A közösség hiányzott. Hiányzott az a támogatás és szeretet, amit itt kaptam, ami kialakult az évek során.

Elég transzformatív hetem volt, voltak benne nehéz beszélgetések bőven (igazság szerint 5 teljesen különböző jellegű), de teljesen megérte. Volt benne múltat idéző, olyan, ahol én tudok támogatni mást olyan helyzetben, amiben én már voltam; nyúltak ki felém teljesen meglepően váratlan helyről, hogy megtámasszanak;  volt egy, ami még messze nincs lejátszva, de egy picit nyitottunk egymás felé és talán majd .. ; és kettő, ahol én nyúltam ki megkövetni régi barátokat.
És nagyon örülök, hogy összeszedtem a bátorságomat, és kinyúltam azok felé, akiket ellöktem magamtól bánatomban. 
Köszönöm azt a magától értetődőnek tűnő szeretetet és elfogadást, amivel visszafogadtak, napirendre tértek, és újra fel tudtuk venni a fonalat. Nagyon hiányoztatok, köszönöm, hogy vagytok nekem.

És ma hajnalra rájöttem, hogy az Univerzum már egy ideje ebbe az irányba lökdös, csak nem láttam.

Mert volt nekem egy nagyon jó barátnőm egyetem alatt, aki végigcsinálta velem az első igazán nagy érzelmi krízisemet (nyilván pasi ügy), ami akkora volt, hogy utána az első adandó alkalommal el is költöztem külföldre, hogy máshol legyek, és amin még ma is sírni tudok, ha megengedem magamnak, hogy gondoljak rá - és ami nagyon sok mindent később meghatározott az életemben.
Na, szóval volt egy barátnőm, akivel nagyon közel álltunk, és akit miután külföldre költöztem, szép lassan kiradíroztam az életemből. Vagy kikopott. Vagy nem tudom. Elkerültem, mert fájt, amire emlékeztet, és fájt az ő tökéletesnek tűnő élete, ami persze messze nem tökéletes, de mégis irigyeltem.
Szóval eltávolodtam.
És az Univerzum úgy hozta, hogy útjaink teljesen random és valószínűtlen módon keresztezték egymást: majdnem másfél éve egy külföldi síterepen szólt utánam, hogy hát helo! És annyira jó volt vele pár szót beszélgetni, és kiderült, hogy végülis egész közel van egymáshoz a munkahelyünk, így felvettük a szálat, és azóta kéthetente együtt ebédelünk (jó hosszú ebédidővel) és azóta már behoztuk a lemaradásukat, és annyira könnyű volt, és olyan simán fogadott vissza, hogy már ott elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg ilyen az igazi. Az igazi barátság.
És tegnap két hasonló élményem volt.. és most a föld fölött lebegek 5 centivel, hogy vannak barátaim, hogy ilyen emberek vannak az életemben, akikre számíthatok.

És mindennek a tetejébe egy régi blogos ismerős írt az ehhez a bloghoz tartozó e-mailre, ahova hosszú hónapok óta nem jött már semmi, hiszen ezt itt elvágtam.. szóval Univerzum, értelek (remélem). Én itt vagyok otthon, nekem itt a helyem. Folytassuk itt.

Az a dolog, ami miatt annak idején abba kellett itt hagynom, már nincs, így mehet tovább ez a blog.
A zárt blogot, amit még egy darabig később írtam megpróbálom majd valahogy ide átvarázsolni, természetesen kommentek nélkül, hiszen ott mindenki annak tudatában írt, hogy az zárt, nem lenne korrekt kirakni azokat a gondolatokat a nyílt internetre, de a posztokat szeretném áthozni, volt bennük tanulság.
Sok időm nincs egyedülálló anyukaként, szóval nem lesz napi bejegyzés, de igyekszem majd. Megrendesedek, ahogy egy jó barátnőmmel szoktuk mondani.

Jó újra itthon.

És szuper high level, ez történt korábban:
  • Macóka szerencsére jól van, nemrég volt 5 éves. Azóta sem optimális az alvás, így vannak nehéz időszakok, de nekem a legcukibb szeretetgombóc, aki csak létezhet.
  • Amikor terhes lettem eladtuk a kis lakásainkat, hogy vegyünk egy nagyobbat - még mindig bérbe lakunk, sok (nem anyagi jellegű) faktor miatt nem jött össze, viszont azóta a harmadik helyen lakunk az itthoni bérlakás kultúra hiánya következtében- konkrétan két helyet is eladtak a fejünk felől hiába egyeztünk meg hosszabb távban. Remélem a mostani kitart, amíg végre veszek sajátot mostmár.
  • Anyukámnál 2015 novemberében valami nagy bajt diagnosztizáltak - csontáttéteket találtak, ami később T4 stádiumú tüdőrákra pontosodott. A 6 hónapos prognózist szinte napra tartotta, 2016 júliusában halt meg.
  • Nagymamám, Anyukám anyukája, aki addig 96 évesen tip-topp állapotban volt és egyedül élt egy heti bejárós segítséggel, Anya halálától elengedte a dolgokat, és rohamosan kezdett romlani. Kellett először egy napi bejárós, aztán otthon egyik fajta, másik fajta, hospic, és végül szinte pontosan egy évvel Anya halála után 2017 augusztus első napján a Mama is meghalt.
  • G ezalatt combos élet-közepi válságba érkezett, napi szinten ment a vita arról, hogy neki milyen motor kell, mennyi időt akar motorozással, x-boxozással és a fiúkkal való bulizással, vagy a kollégákkal való sörözéssel tölteni..  és mi az én hibám. Minden. Is.
  • Nekifutottunk terápiának, de sajnos nem jól választottunk(am), két kört is tettünk, de egyik se volt jó nekünk. Kár.
  • G egyszer majdnem elköltözött még 2017 januárjában, de deus ex machina módra engem aznap kellett kórházba vinni vesegörccsel, így meggondolta magát, úgy tűnt, átértékelte a dolgokat.
  • Aztán nem - 2018 februárban egy szép keddi reggelen a reggeliző asztalnál rám nézett, és közölte, hogy ő el akar válni. Nekem szó szerint kiesett a kanál a kezemből.. egy pár hétig még küzdöttem, sírtam, alkudoztam, könyörögtem, de hajthatatlan volt. Ő nem boldog, nincs más választása.
  • 2018 április végére hosszú oda-vissza ügyvédekkel veszekedés után meglett a megállapodás - mi lesz a gyerekkel, kinek mennyi pénz jár - és végre elköltözött, mert addigra már pokol volt az élet itthon.
  • 2019 januárjában lett végleges a válás, megvan a végzés, végre vehetek levegőt, végül mindenben tartottam magát az eredeti megállapodáshoz.
  • Azóta igyekszem rendezni soraimat Macókával együtt, aki persze szegény a legtöbb kárt szenvedte az egészben, de rajta vagyunk, hogy jobb legyen.
Hát ez .. én hatalmas utat tettem meg az elmúlt másfél évben, és január óta úgy érzem, új fázisba léptem, és most itt vagyok. Jó lesz.

2019. március 30., szombat

----

Alant egy csomó minden átmentett dolog van .. az eredeti blog vége és ez a bejegyzés között..
Átmentettem a zárt blogot ide, és volt 3 bejegyzés, amiket megírtam, de nem tettem közzé amikor akut volt a válás helyzet .. azok vannak most itt időrendben, eredeti dátumukkal ..

2018. december 28., péntek

Mindeközben - 2018 December

És még egy 2018 Decemberéből.. ha már megírtam annak idején.. Dühöngős, gőz kieresztős ..

----

Ma először alszik Macika az apjánál, akivel minden egyre fokozódó mértékben egyre rosszabb.

G korában sem volt az empátia bajnoka, de az elmúlt 2-3 évben én úgy éreztem, hogy annak minden nyoma eltűnt belőle. Ami maradt, az egy elképesztő mértékben a saját fejében köröző, csak önmagára fókuszáló Besserwisser, aki mindenkit meg akar javítani maga körül. 
Főleg engem. Évek óta hallgatom, hogy én mennyi mindenben vagyok rossz, nekem miben kell javulnom, nekem miben kell fejlődnöm, nekem mit kell másképpen csinálnom. Egyre hangosabban, egyre agresszívebben. Lassan allergiás lettem ezekre a beszélgetésekre. 
Annak idején azért akartam mindenképpen párterápiára járni, mert reméltem, hogy moderált körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgainkat. Sajnos nem így történt. A párterápián az egyetlen téma, amiről hajlandó volt beszélni, az az volt, hogy mennyire mindenáron motort akar, és bulizni, és tőlem több tiszteletet, ami abban nyilvánulna meg, hogy motorozhat és bulizhat; a párterápia sajnos harmat gyenge volt, nem voltak felkészülve egy ilyen helyzetre..
G pedig amit a terápián nem, azt viszont otthon erőltette, mindenáron, minden körülmények között. Otthon folyamatosan kaptam az ívet, hogy milyen vagyok, mit kéne csinálnom, mindent rosszul csinálok.. én pedig egy idő után már nem bírtam ebből többet. Nem tudtam, nem akartam már kitenni magam a folyamatos alázásnak, úgyhogy elkezdtem befordulni, és nem beszélni vele többet. Ez őt persze nem zavarta, azért így is jött és mondta. Hiába mondtam, hogy kérlek hagyj, nem akarok veled beszélgetni, beszéljünk róla a terápián.. Csak mondta, csak mondta, csak mondta ..

Ez volt ma is. Nyomta a lelkét, ami a múlt héten történt, beszélni akar róla [hogy miről, azon még gondolkozom, hogy kitegyem-e..], de persze már a G-féle verzióban, ahol én vagyok a hülye, én lépek át TABUKAT, és én csinálok mindent rosszul. És ma ugyanaz volt, mint szokott. Elkezdte mondani, persze a gyerek előtt, én mondtam, hogy már a múlt héten is kértelek, hogy ne erőltesd, nem akarok veled beszélni, de csak mondja, csak mondja.. és nem. Konkrétan 35 perc alatt sikerült kiraknom (szegény gyerekkel együtt), eközben én 9-szer mondtam azt, hogy nem akarok veled beszélgetni, kérlek hagyj békén, amire ő mintha meg sem hallaná, csak mondta és erőltette, és mondta. 
Szegény gyerek. Sajnálom, mert neki nem kéne ilyen jeleneteket látnia az anyja és az apja között, de csak a békesség kedvéért nekem sem kell elviselnem a folyamatos alázásomat. Van az a pont, amikor egyszerűen nem kell egymással beszélgetni. Nem értem, hogy ezt miért nem érti meg. Egyszerűen csak békén kell hagyni a másikat.

A gyerek meg, aki egy hete örül, hogy ott alszik az apjánál, tegnap estére megrettent, és sírva magyarázta, hogy még nem ismeri annyira azt a lakást, és inkább nem akar ott aludni. 
Ha nagyon g*ci lennék, ott helyben felhívom G-t és elmondatom neki a síró gyerekkel (4-éves, és még soha nem aludt máshol, csak itthon, velem, és mióta az apja elment, velem egy ágyban), hogy nem akar ott aludni. Helyette megvigasztaltam, átbeszéltük miket visz, és megbeszéltük, hogy biztosan jó móka lesz, de ha bármi van, fél vagy haza akar jönni, bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhat, és érte megyek. De higgye el, jó móka lesz.
Most, amikor érte jött az apja, az apjának is külön elismételtem, hogy ha akar, bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhatnak, ha beszélni akar velem, beszélek vele, ha el akar jönni, érte megyek (ezt azért kellett hangsúlyozni, mert volt már olyan régebben, hogy a gyerekkel megbeszéltem, amikor üzleti útra mentem, hogy ha hiányzom, bármikor felhívhat, és az apja nem hívott fel, amikor a gyerek kérte, mert már este van. Szóval szükségesnek láttam elmondani az apjának is, hogy bármikor felhívhatnak, és hívjon is fel, ha a gyerek kéri).
Erre G eltorzult arccal majdnem üvöltve közli, hogy "Ebben sok munkád van mi, hogy ne akarjon jönni". Mert azt el sem tudja képzelni, hogy egy 4-éves gyerek, aki még soha nem aludt máshol egy "egyszer majd itt alszol" iránti lelkesedése félelembe fordul át, amikor az ott alszol hirtelen a következő éjszakára vonatkozik és pakolni kell. 
Mert én vagyok a gonosz intrikus, a rohadt g*ci. Mint mindig. 
És ezek után jött a beszélnünk kell, és a 35 perc, mire ki tudtam végre tenni a lakásból, konkrétan remegő lábakkal.

Azért remélem, a gyerek jól érzi ott magát. Mert minden G-féle feltételezéssel ellentétben az én motivációm nem az, hogy G-nek rossz legyen. Valahogy el sem tudja képzelni, hogy valami nem róla szól. Pedig engem annyira nem érdekel, hogy mit csinál, kivel, hol és milyen neki, hogy azt elmondani nem tudom. Az én egyetlen motivációm, hogy a gyereknek jó legyen. Ad abszurdum normális környezetben nőjön fel, komolyabb lelki sérülések nélkül.
De addig még hosszú az út.


2018. november 15., csütörtök

Mindeközben - 2018 November

Ez is tavaly óta ült a piszkozatok között, jöjjön hát .. 
A dátum 2018 Novembere..

---

Időközben azért rendeződtek a dolgok valamelyest..

G áprilisban elköltözött, mi a gyerekkel nagyjából nyár végére beálltunk egy normál ritmusra, kialakult a logisztika, és a saját életünk.
A pénzügyek eleinte neccesnek tűntek, így, hogy egyedül kell fizetnem a házat, meg a rezsit, meg a szittert (hiszen multinál nem  kifejezetten óvoda-barát a munkaidő), meg mindent, G pedig igencsak lealkudta a gyerektartást.. de végül ez is beállt. Segített, hogy menet közben kaptam egy kisebb fizuemelést, meg a pénzügyeket átnézve azért sok helyen tudtam racionalizálni, és jobban oda is figyelek a kiadásokra. Szóval kijövünk szerencsére.
Csináltam magamnak időt magamra, elkezdtem újra járni futni, így lassan visszaalakultam a rengeteg hormon kezelés előtti énemmé (vagyis testemmé, főleg). Aztán elkezdtem pszichológushoz is járni, mert úgy érzem, szükségem van valaki külső szemlélőre, akivel át tudom beszélni a dolgokat, és aki esetleg tud is segíteni kicsit rendbe rakni az Anya betegsége és halála óta felgyűlt dolgokat, na meg a válást is.

A munkahelyem is rendeződött. 
Még a nagy bejelentés előtt megkeresett valaki akivel korábban dolgoztam együtt, hogy nem akarnék-e neki dolgozni. Akkor elutasítottam a lehetőséget, mert a főnökömmel épp új feladatokat találtunk ki nekem, és minden izgalmasnak tűnt. 
Aztán megjött a nagy bejelentés az átszervezésről, és hirtelen vonzóvá vált máshol lenni, így a nagyon jófej főnököm végülis leegyeztette nekem a dolgot, és pár hónapnyi adminisztratív huza-vona után a hét elején átmentem egy nem is rossz globális poziba a Cég egyik nagy divíziójában. Hatalmas hála és köszönet a (most már volt-)főnökömnek, aki leszervezte az egészet, nem kevés személyes közbenjárással és politikai játszmázással.
Így most újra globális poziban vagyok (mint az előző európai pozi előtt), és hízik a májam, hogy örülnek nekem az új helyemen. Az egómnak ezért jót tesz, hogy ilyen reputációm van :) 

Szóval lassan egy fél év alatt beállt minden, és újra vannak mindennapok, nem csak válság kezelés.