2019. április 7., vasárnap

Kedves G!

Nyílt levél a volt férjemhez..

Kedves G!

Nem tudom, van-e beállítva értesítés új bejegyzésekről.. Tudom, hogy annak idején ha nem is rendszeresen, de időnként olvastad a blogot, olvastad a gondolataimat.
Az életemnek már nem vagy része, nem tartozik rád semmi más, csak ami Macókával kapcsolatos, így arra kérlek, ne olvasd tovább. Nem szeretném, ha be kellene zárni, jó ez így nyílt blognak, csak Neked már nincs közöd ahhoz, mi jár a fejemben.
Kérlek, ha véletlenül kaptál volna rendszerértesítést, hogy újra keletkeznek bejegyzések, állítsd le, és felejtsd el ezt az oldalt.
IRL nem fogom ezt szóba hozni, mert ha nem olvasod, nem akarom felhívni a figyelmedet rá, hogy újra írok.
Nekem fontos az írás, kérlek hagyd ezt meg nekem, hadd legyen ez csak az enyém.
Köszönettel,
volt-feleséged

2019. március 31., vasárnap

Itt van otthon

Ma hajnalra úgy döntöttem, folytatom itt.
Az elmúlt pár évben rengeteg minden történt, majd alább kivonatosan felsorolom (és később biztosan érinteni fogok dolgokat majd részletesebben) és többször volt az, hogy mennyire hiányzik a blogolás, mert én valahogy ezáltal tudom feldolgozni a dolgaimat - így több új blogkezdemény is született. 
De egyik sem volt az igazi. Mindegyikből hiányzott valami. És tegnap jöttem rá, mi az. A közösség hiányzott. Hiányzott az a támogatás és szeretet, amit itt kaptam, ami kialakult az évek során.

Elég transzformatív hetem volt, voltak benne nehéz beszélgetések bőven (igazság szerint 5 teljesen különböző jellegű), de teljesen megérte. Volt benne múltat idéző, olyan, ahol én tudok támogatni mást olyan helyzetben, amiben én már voltam; nyúltak ki felém teljesen meglepően váratlan helyről, hogy megtámasszanak;  volt egy, ami még messze nincs lejátszva, de egy picit nyitottunk egymás felé és talán majd .. ; és kettő, ahol én nyúltam ki megkövetni régi barátokat.
És nagyon örülök, hogy összeszedtem a bátorságomat, és kinyúltam azok felé, akiket ellöktem magamtól bánatomban. 
Köszönöm azt a magától értetődőnek tűnő szeretetet és elfogadást, amivel visszafogadtak, napirendre tértek, és újra fel tudtuk venni a fonalat. Nagyon hiányoztatok, köszönöm, hogy vagytok nekem.

És ma hajnalra rájöttem, hogy az Univerzum már egy ideje ebbe az irányba lökdös, csak nem láttam.

Mert volt nekem egy nagyon jó barátnőm egyetem alatt, aki végigcsinálta velem az első igazán nagy érzelmi krízisemet (nyilván pasi ügy), ami akkora volt, hogy utána az első adandó alkalommal el is költöztem külföldre, hogy máshol legyek, és amin még ma is sírni tudok, ha megengedem magamnak, hogy gondoljak rá - és ami nagyon sok mindent később meghatározott az életemben.
Na, szóval volt egy barátnőm, akivel nagyon közel álltunk, és akit miután külföldre költöztem, szép lassan kiradíroztam az életemből. Vagy kikopott. Vagy nem tudom. Elkerültem, mert fájt, amire emlékeztet, és fájt az ő tökéletesnek tűnő élete, ami persze messze nem tökéletes, de mégis irigyeltem.
Szóval eltávolodtam.
És az Univerzum úgy hozta, hogy útjaink teljesen random és valószínűtlen módon keresztezték egymást: majdnem másfél éve egy külföldi síterepen szólt utánam, hogy hát helo! És annyira jó volt vele pár szót beszélgetni, és kiderült, hogy végülis egész közel van egymáshoz a munkahelyünk, így felvettük a szálat, és azóta kéthetente együtt ebédelünk (jó hosszú ebédidővel) és azóta már behoztuk a lemaradásukat, és annyira könnyű volt, és olyan simán fogadott vissza, hogy már ott elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg ilyen az igazi. Az igazi barátság.
És tegnap két hasonló élményem volt.. és most a föld fölött lebegek 5 centivel, hogy vannak barátaim, hogy ilyen emberek vannak az életemben, akikre számíthatok.

És mindennek a tetejébe egy régi blogos ismerős írt az ehhez a bloghoz tartozó e-mailre, ahova hosszú hónapok óta nem jött már semmi, hiszen ezt itt elvágtam.. szóval Univerzum, értelek (remélem). Én itt vagyok otthon, nekem itt a helyem. Folytassuk itt.

Az a dolog, ami miatt annak idején abba kellett itt hagynom, már nincs, így mehet tovább ez a blog.
A zárt blogot, amit még egy darabig később írtam megpróbálom majd valahogy ide átvarázsolni, természetesen kommentek nélkül, hiszen ott mindenki annak tudatában írt, hogy az zárt, nem lenne korrekt kirakni azokat a gondolatokat a nyílt internetre, de a posztokat szeretném áthozni, volt bennük tanulság.
Sok időm nincs egyedülálló anyukaként, szóval nem lesz napi bejegyzés, de igyekszem majd. Megrendesedek, ahogy egy jó barátnőmmel szoktuk mondani.

Jó újra itthon.

És szuper high level, ez történt korábban:
  • Macóka szerencsére jól van, nemrég volt 5 éves. Azóta sem optimális az alvás, így vannak nehéz időszakok, de nekem a legcukibb szeretetgombóc, aki csak létezhet.
  • Amikor terhes lettem eladtuk a kis lakásainkat, hogy vegyünk egy nagyobbat - még mindig bérbe lakunk, sok (nem anyagi jellegű) faktor miatt nem jött össze, viszont azóta a harmadik helyen lakunk az itthoni bérlakás kultúra hiánya következtében- konkrétan két helyet is eladtak a fejünk felől hiába egyeztünk meg hosszabb távban. Remélem a mostani kitart, amíg végre veszek sajátot mostmár.
  • Anyukámnál 2015 novemberében valami nagy bajt diagnosztizáltak - csontáttéteket találtak, ami később T4 stádiumú tüdőrákra pontosodott. A 6 hónapos prognózist szinte napra tartotta, 2016 júliusában halt meg.
  • Nagymamám, Anyukám anyukája, aki addig 96 évesen tip-topp állapotban volt és egyedül élt egy heti bejárós segítséggel, Anya halálától elengedte a dolgokat, és rohamosan kezdett romlani. Kellett először egy napi bejárós, aztán otthon egyik fajta, másik fajta, hospic, és végül szinte pontosan egy évvel Anya halála után 2017 augusztus első napján a Mama is meghalt.
  • G ezalatt combos élet-közepi válságba érkezett, napi szinten ment a vita arról, hogy neki milyen motor kell, mennyi időt akar motorozással, x-boxozással és a fiúkkal való bulizással, vagy a kollégákkal való sörözéssel tölteni..  és mi az én hibám. Minden. Is.
  • Nekifutottunk terápiának, de sajnos nem jól választottunk(am), két kört is tettünk, de egyik se volt jó nekünk. Kár.
  • G egyszer majdnem elköltözött még 2017 januárjában, de deus ex machina módra engem aznap kellett kórházba vinni vesegörccsel, így meggondolta magát, úgy tűnt, átértékelte a dolgokat.
  • Aztán nem - 2018 februárban egy szép keddi reggelen a reggeliző asztalnál rám nézett, és közölte, hogy ő el akar válni. Nekem szó szerint kiesett a kanál a kezemből.. egy pár hétig még küzdöttem, sírtam, alkudoztam, könyörögtem, de hajthatatlan volt. Ő nem boldog, nincs más választása.
  • 2018 április végére hosszú oda-vissza ügyvédekkel veszekedés után meglett a megállapodás - mi lesz a gyerekkel, kinek mennyi pénz jár - és végre elköltözött, mert addigra már pokol volt az élet itthon.
  • 2019 januárjában lett végleges a válás, megvan a végzés, végre vehetek levegőt, végül mindenben tartottam magát az eredeti megállapodáshoz.
  • Azóta igyekszem rendezni soraimat Macókával együtt, aki persze szegény a legtöbb kárt szenvedte az egészben, de rajta vagyunk, hogy jobb legyen.
Hát ez .. én hatalmas utat tettem meg az elmúlt másfél évben, és január óta úgy érzem, új fázisba léptem, és most itt vagyok. Jó lesz.

2019. március 30., szombat

----

Alant egy csomó minden átmentett dolog van .. az eredeti blog vége és ez a bejegyzés között..
Átmentettem a zárt blogot ide, és volt 3 bejegyzés, amiket megírtam, de nem tettem közzé amikor akut volt a válás helyzet .. azok vannak most itt időrendben, eredeti dátumukkal ..

2018. december 28., péntek

Mindeközben - 2018 December

És még egy 2018 Decemberéből.. ha már megírtam annak idején.. Dühöngős, gőz kieresztős ..

----

Ma először alszik Macika az apjánál, akivel minden egyre fokozódó mértékben egyre rosszabb.

G korában sem volt az empátia bajnoka, de az elmúlt 2-3 évben én úgy éreztem, hogy annak minden nyoma eltűnt belőle. Ami maradt, az egy elképesztő mértékben a saját fejében köröző, csak önmagára fókuszáló Besserwisser, aki mindenkit meg akar javítani maga körül. 
Főleg engem. Évek óta hallgatom, hogy én mennyi mindenben vagyok rossz, nekem miben kell javulnom, nekem miben kell fejlődnöm, nekem mit kell másképpen csinálnom. Egyre hangosabban, egyre agresszívebben. Lassan allergiás lettem ezekre a beszélgetésekre. 
Annak idején azért akartam mindenképpen párterápiára járni, mert reméltem, hogy moderált körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgainkat. Sajnos nem így történt. A párterápián az egyetlen téma, amiről hajlandó volt beszélni, az az volt, hogy mennyire mindenáron motort akar, és bulizni, és tőlem több tiszteletet, ami abban nyilvánulna meg, hogy motorozhat és bulizhat; a párterápia sajnos harmat gyenge volt, nem voltak felkészülve egy ilyen helyzetre..
G pedig amit a terápián nem, azt viszont otthon erőltette, mindenáron, minden körülmények között. Otthon folyamatosan kaptam az ívet, hogy milyen vagyok, mit kéne csinálnom, mindent rosszul csinálok.. én pedig egy idő után már nem bírtam ebből többet. Nem tudtam, nem akartam már kitenni magam a folyamatos alázásnak, úgyhogy elkezdtem befordulni, és nem beszélni vele többet. Ez őt persze nem zavarta, azért így is jött és mondta. Hiába mondtam, hogy kérlek hagyj, nem akarok veled beszélgetni, beszéljünk róla a terápián.. Csak mondta, csak mondta, csak mondta ..

Ez volt ma is. Nyomta a lelkét, ami a múlt héten történt, beszélni akar róla [hogy miről, azon még gondolkozom, hogy kitegyem-e..], de persze már a G-féle verzióban, ahol én vagyok a hülye, én lépek át TABUKAT, és én csinálok mindent rosszul. És ma ugyanaz volt, mint szokott. Elkezdte mondani, persze a gyerek előtt, én mondtam, hogy már a múlt héten is kértelek, hogy ne erőltesd, nem akarok veled beszélni, de csak mondja, csak mondja.. és nem. Konkrétan 35 perc alatt sikerült kiraknom (szegény gyerekkel együtt), eközben én 9-szer mondtam azt, hogy nem akarok veled beszélgetni, kérlek hagyj békén, amire ő mintha meg sem hallaná, csak mondta és erőltette, és mondta. 
Szegény gyerek. Sajnálom, mert neki nem kéne ilyen jeleneteket látnia az anyja és az apja között, de csak a békesség kedvéért nekem sem kell elviselnem a folyamatos alázásomat. Van az a pont, amikor egyszerűen nem kell egymással beszélgetni. Nem értem, hogy ezt miért nem érti meg. Egyszerűen csak békén kell hagyni a másikat.

A gyerek meg, aki egy hete örül, hogy ott alszik az apjánál, tegnap estére megrettent, és sírva magyarázta, hogy még nem ismeri annyira azt a lakást, és inkább nem akar ott aludni. 
Ha nagyon g*ci lennék, ott helyben felhívom G-t és elmondatom neki a síró gyerekkel (4-éves, és még soha nem aludt máshol, csak itthon, velem, és mióta az apja elment, velem egy ágyban), hogy nem akar ott aludni. Helyette megvigasztaltam, átbeszéltük miket visz, és megbeszéltük, hogy biztosan jó móka lesz, de ha bármi van, fél vagy haza akar jönni, bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhat, és érte megyek. De higgye el, jó móka lesz.
Most, amikor érte jött az apja, az apjának is külön elismételtem, hogy ha akar, bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhatnak, ha beszélni akar velem, beszélek vele, ha el akar jönni, érte megyek (ezt azért kellett hangsúlyozni, mert volt már olyan régebben, hogy a gyerekkel megbeszéltem, amikor üzleti útra mentem, hogy ha hiányzom, bármikor felhívhat, és az apja nem hívott fel, amikor a gyerek kérte, mert már este van. Szóval szükségesnek láttam elmondani az apjának is, hogy bármikor felhívhatnak, és hívjon is fel, ha a gyerek kéri).
Erre G eltorzult arccal majdnem üvöltve közli, hogy "Ebben sok munkád van mi, hogy ne akarjon jönni". Mert azt el sem tudja képzelni, hogy egy 4-éves gyerek, aki még soha nem aludt máshol egy "egyszer majd itt alszol" iránti lelkesedése félelembe fordul át, amikor az ott alszol hirtelen a következő éjszakára vonatkozik és pakolni kell. 
Mert én vagyok a gonosz intrikus, a rohadt g*ci. Mint mindig. 
És ezek után jött a beszélnünk kell, és a 35 perc, mire ki tudtam végre tenni a lakásból, konkrétan remegő lábakkal.

Azért remélem, a gyerek jól érzi ott magát. Mert minden G-féle feltételezéssel ellentétben az én motivációm nem az, hogy G-nek rossz legyen. Valahogy el sem tudja képzelni, hogy valami nem róla szól. Pedig engem annyira nem érdekel, hogy mit csinál, kivel, hol és milyen neki, hogy azt elmondani nem tudom. Az én egyetlen motivációm, hogy a gyereknek jó legyen. Ad abszurdum normális környezetben nőjön fel, komolyabb lelki sérülések nélkül.
De addig még hosszú az út.


2018. november 15., csütörtök

Mindeközben - 2018 November

Ez is tavaly óta ült a piszkozatok között, jöjjön hát .. 
A dátum 2018 Novembere..

---

Időközben azért rendeződtek a dolgok valamelyest..

G áprilisban elköltözött, mi a gyerekkel nagyjából nyár végére beálltunk egy normál ritmusra, kialakult a logisztika, és a saját életünk.
A pénzügyek eleinte neccesnek tűntek, így, hogy egyedül kell fizetnem a házat, meg a rezsit, meg a szittert (hiszen multinál nem  kifejezetten óvoda-barát a munkaidő), meg mindent, G pedig igencsak lealkudta a gyerektartást.. de végül ez is beállt. Segített, hogy menet közben kaptam egy kisebb fizuemelést, meg a pénzügyeket átnézve azért sok helyen tudtam racionalizálni, és jobban oda is figyelek a kiadásokra. Szóval kijövünk szerencsére.
Csináltam magamnak időt magamra, elkezdtem újra járni futni, így lassan visszaalakultam a rengeteg hormon kezelés előtti énemmé (vagyis testemmé, főleg). Aztán elkezdtem pszichológushoz is járni, mert úgy érzem, szükségem van valaki külső szemlélőre, akivel át tudom beszélni a dolgokat, és aki esetleg tud is segíteni kicsit rendbe rakni az Anya betegsége és halála óta felgyűlt dolgokat, na meg a válást is.

A munkahelyem is rendeződött. 
Még a nagy bejelentés előtt megkeresett valaki akivel korábban dolgoztam együtt, hogy nem akarnék-e neki dolgozni. Akkor elutasítottam a lehetőséget, mert a főnökömmel épp új feladatokat találtunk ki nekem, és minden izgalmasnak tűnt. 
Aztán megjött a nagy bejelentés az átszervezésről, és hirtelen vonzóvá vált máshol lenni, így a nagyon jófej főnököm végülis leegyeztette nekem a dolgot, és pár hónapnyi adminisztratív huza-vona után a hét elején átmentem egy nem is rossz globális poziba a Cég egyik nagy divíziójában. Hatalmas hála és köszönet a (most már volt-)főnökömnek, aki leszervezte az egészet, nem kevés személyes közbenjárással és politikai játszmázással.
Így most újra globális poziban vagyok (mint az előző európai pozi előtt), és hízik a májam, hogy örülnek nekem az új helyemen. Az egómnak ezért jót tesz, hogy ilyen reputációm van :) 

Szóval lassan egy fél év alatt beállt minden, és újra vannak mindennapok, nem csak válság kezelés.


2018. október 10., szerda

Mindeközben - 2018 Október

Ez tavaly óta ült a piszkozatok között, egy nagyobb ívű összefoglaló .. jöjjön hát .. 
A dátum 2018 Októbere..


--- 

A gyerek megszületése óta két mantrám lett: 
Minden átmeneti. Élvezd ki a jót, mert túl gyorsan elmúlik - bírd ki a rosszat, egyszer majd csak elmúlik.
A másik pedig: apró léptekkel. Volt az, hogy évek óta halogattam dolgokat, mert sosincs annyi időm. Aztán elkezdtem napi rendszerességgel 5-10 perceket szánni rájuk, és láss csodát, haladtak. Úgyhogy amikor nincs sok idő, a sokszor kevés is épp elég.


Nem könnyű időszak áll mögöttem..

G-vel 3 évig küzdöttünk, hogy lehessen gyerekünk, végül rengeteg kezelés és utánajárás és még több kezelés után inszemmel megfogant, meg is sikerült tartani, majd éppen a 38. születésnapomon szerencsésen meg is született Macóka.
Mint utóbb kiderült, feszes izomtónussal - de erre csak 3 hónappal később sikerült rájönni és végre elkezdeni a Dévény kezelést; valamint túlhallással, amire pedig csak 4 és fél éves korában, most nyáron tudtuk elkezdeni a hallásébresztés terápiát.

A feszes izomtónus, a túlhallás és a tőlem örökölt rossz alvóka kombinációjaként Macióa nem éppen jó alvó: 15 hónapos koráig egyetlen egy éjszakát nem aludt át, olyannyira nem, hogy minden éjjel 10-12-szer keltünk, aztán 2 és fél éves koráig még 4-6-szor éjszakánként. Akkor majdnem javult az alvása, de ekkor köszöntött be a következő stressz szint Anyukám megbetegedésével, amit sajnos nem is tudott legyőzni, 2 évvel ezelőtt elhunyt; majd nem sokára (egy éve) követte őt a Nagymamám is. Macóka pedig vette a jeleket, hogy gáz van, és sajnos ő is ráhangolódott az általános nyűglődésre.

A házasságom nem bírta a strapát, így év elején a férjem - G - 11 év után elköltözött és beadta a válópert - mert NEM BOLDOG. Basszus, legalább lenne valakije, azt érteném, de mi az, hogy nem boldog?!

Az egyszerűség kedvéért május-júniusban a munkahelyem is fejre állt. Egy nagy multicégnél dolgozom európai középvezetőként, és nyár elején bejelentették, hogy totális átszervezés következik - borul minden. Még az is kétséges, hogy megmarad a pozim, de ha megmarad is, mi lesz itt?!

Szóval idén év közepére sikerült nagyjából minden fronton egyszerre hadban állni. De hát innen szép nyerni, ugyebár.. 


2018. március 30., péntek

----

Eddig tart, amit importáltam a zárt blogból, és akkor innen indul újra, 4 és fél évvel később.
Azaz 3 és fél évvel később, mert volt 3 bejegyzés, amiket megírtam, de nem tettem közzé amikor akut volt a válás helyzet .. időrendben, eredeti dátumukkal ..

A zárt blogból áthozott tartalom 2014 július 26-nál kezdődik, aki vissza akar olvasni..

A megjegyzéseket a zárt blogból áthozott bejegyzéseknél töröltem, mert ott mindenki annak tudatában kommentelt, hogy magunk vagyunk, így csupa törölt komment látható csak.

Hasonlóan töröltem a képeket és videókat magunkról, és kicsit kigyomláltam a szöveget is, hogy nyílt blog kompatibilis legyen.