2012. december 7., péntek

Rinya

Ma rinyálósom van, pedig nem nekem volt szar ma, azaz csak áttételesen.
Sajnos ki kellett ma rúgnom valakit. Szerencsére ez már meg volt beszélve hónapok óta az illetővel, tudta, együtt döntöttük el, hogy így lesz a legjobb, halasztottam, amíg lehetett, és próbáltam neki másik pozit találni a Cégnél, de végül sajnos nem sikerült, és nem húzhattam tovább. Én vettem fel, és most két évvel később nekem kellett kirúgni - szarul érzem magam. Ráadásul egy 56 éves mérnök közgazdászról beszélünk, aki - amilyen ma a helyzet Magyarországon - valószínűleg nem nagyon fog már munkát találni, és még 8 éve van nyugdíjig. Sajog a szívem. Sajnos részben magának köszönhette, és eredetileg még aznap fel akart mondani, amit végül erre a verzióra szelidítettünk. 
A Cég extra munkát rakott a nyakába (és kivételesen extra pénzt is adtak, azaz kapott egy szubsztanciális fizuemelést a plusz munkával), de 2 hét elteltével valahogy kicsit bekattant, és elkezdte hajtogatni, hogy neki ez nem megy, nem fogja tudni csinálni, elege van, rosszul alszik, és különben is hagyják békén. Hiába próbáltam segíteni, több lehetőséget és megoldást is ajánlva, kicsit azt éreztem, hogy bedurcizott, és hiába lenne megoldható a dolog, már egyszerűen nem akarja. És onnan, hogy kimondta, hogy akkor most inkább felmond, igazából már nem volt visszaút :(
Pedig jó munkaerő, és egy kis erőbefektetéssel meg tudta volna oldani az újabb munkarészt is, de úgy tűnt, hogy megijedt tőle; pedig nem ilyennek ismertem, sokkal komolyabb felelősséggel járó pozikban is dolgozott régen, így abszolút meglepődtem, mert pont tőle nem számítottam erre a reakcióra. A hirtelen kiborulás után egy pár nap lenyugvás után azt gondoltam, meg lehet győzni, hogy meg tudja (tudjuk) oldani, de nem. Csak annyira mentem, hogy abban maradtunk, hogy elhúzzuk a kilépését amíg lehet, hogy addig legyen keresete, nekem meg legalább az eredeti munkát elvégezze valaki, és ne teljes összeomlásban álljon ott az a csapatom.
Ráadásul az ilyesmi dominó, mert egyrészt pszichésen is fertőzi a csapatot, és felbátorítja az embereket, hogy   meg-challenge-eljék (szép multiul) a status quot, vagy további dac reakciókat váltson ki, másrészt, amíg nem tudjuk betölteni az üresedést, szét kell osztani a munkát a meglévő emberek között, hiszen a szekérnek haladnia kell, így mindenkin nő a teher, ami a fenti pszichés faktorral együtt komoly gondokhoz vezethet. Láttam már olyan csapatot, ami egy év leforgása alatt gyakorlatilag megszűnt, mert amikor az első ember elment, sokára találtak helyett mást, így sokáig volt plusz teher a maradókon, akik közül az év során fokozatosan álltak fel egymás után a további emberek, ezzel egyre nagyobb terhet rakva az egyre kevesebb maradóra. A végén már válságstáb volt, és fentről kellett beavatkozni, és hirtelen feltölteni a csapatot és elmozdítani a vezetőt, aki  nem tudta megoldani a helyzetet, különben megállt volna minden. Ez szerencsére nem velem történt, de jóban vagyok azzal a vezetővel, aki végül válságkezelőnek lett odarakva, és keserves 2 év alatt helyre tudta állítani a normál működést. Hiszen itt nem bolti eladókról beszélünk (minden tiszteletem a bolti eladóké, de azért nem egy hatalmas komplexitással bíró munkakör), hanem magasan képzett, önálló munkát végző és komoly döntéseket napi szinten meghozó emberekről, akiket amúgy is nehéz vezetni, ha zabosak (akkor is, ha nem, mert az ilyen munkakörökben sok a keményfejű individualista, hiszen pont ilyenek kellenek normál esetben, akik a jég hátán is megélnek, nem igénylik a rutin feladatokat, mindent meg tudnak oldani, és nem függenek a csoportdinamikától).
Szóval húztam az időt, közben kijártam a jóváhagyást a jövendő üresedés betöltésére (nálunk ez is komplex és hosszadalmas feladat), a HR-rel meghirdettettem a pozíciót, és már vadul interjúztatok. Ma kezdtük a második köröket, remélem még az idén alá tudjuk írni a szerződést az új emberrel.
Különösen, mert mivel két hete már látens módon futtattatom az átadás-átvételt a csapatom maradó tagjai felé, hogy senki ne kapjon hirtelen sokkot, és inkább fokozatosan csináljuk meg, mégis az eheti hétindító megbeszélésen enyhe pánikhangualt uralkodott.
Ezt ezen a héten némi sütivel ki tudtam küszöbölni (a csapat szerencsére Daubneres sütikkel némiképpen korrumpálható), de ez nem lesz sokáig tartható. Az évből fennmaradó két hetet kihúzzuk valahogy, szerencsére a távozó emberem még egy hetet van, és már évvégi zárásra előkészítve adja át a dolgait, így utána még egy hetet megyünk csökkent létszámmal, majd a két Ünnep között nem dolgozunk, így nem lesz aggódás sem. Ha év végéig alá tudok írni egy új emberrel, akkor már mindegy, mikor tud majd kezdeni, meg lesz a fény az alagút végén, és nem lesz pánikolás.
Szóval ez van. Nem volt jó nap, nem éreztem jól magam a bőrömben :(

Az avivától vártam a fejem kitisztulását, de ma nem Marika tartotta, hanem az a leányzó, aki néha helyettesíti, és ment a folyamatos nyavalygás a torna előtt és után is. Bunkóság vagy nem, de én azért megyek ilyen tornákra (mint jógázni is), hogy letegyem a gondjaimat és kiürítsem a fejemet, nem pedig azért, hogy másvalakiét kelljen hallgatnom, szóval durc voltam, végigcsináltam, de nem üdített fel szellemileg / érzelmileg.

Így most ide jöttem rinyálni.. és már jobb is :)

9 megjegyzés:

  1. Jaj, én most nagyon szeretném, ha te lennél a főnököm, istenem, vannak még olyan főnökök, akik a csapatuk hogylétével, hatékonyságával, működőképességével és hangulatával egyáltalán foglalkoznak és nem nagy ívben leszarják, ez csodálatos lehet, ott akarok dolgozni.
    A Daubner sütiket már egyáltalán nem is hiszem el.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. de cuki vagy :) azért van sok meló is, csak szerintem jobb vezetői startégia a bizalom és motiváció, mint a folyamatos ellenőrzés és fenyegetés. Ezzel persze néha sok stresszt okozok magamnak, de legalább tudok reggelente még tükörbe nézni, és ez is valami :) tyúkanyó vagyok :)

      Törlés
    2. Még a folyamatos ellenőrzés és fenyegetés is jobb, mint a nálunk tapasztalható lekezelő közöny plusz fizikai távollét, nem is értem, miért dolgozunk még egyáltalán :) De jó látni, hogy van, ahol máshogy van, és hogy egy másik helyen lehetne akár olyan főnököm is, akit foglalkoztat a csapata, tök jó.

      Törlés
    3. :) különben mostanában folyamatosan Téged olvaslak, amikor nem bírom magam rávenni a munkára.. mint ma is.. most tartok 2008 vége/2009 elejénél, és hangosan nevettem a disszertációírós halogatási technikáidon, meg a hogyan fújjunk fel egy tudományos cikket és hasonlókon :) valahogy ismerős az érzés,, ;) én majd egy évig írtam a disszertációmat, és már nagyon szenvedtem a végére, de azért egyszer végre 2005 nyarán az enyém is kész lett, bár az összes német sörfesztivál elszántan igyekezett megakadályozni az írásban, amik ádázul mind arra a periódusra estek, és mind kötelezően látogatandók voltak :)

      Törlés
    4. Szerencsére nekem meg kellett írni viszonylag rövid idő alatt, mert különben megszűnt volna a doktori iskolánk - komolyan, +egy védés hiányzott az akkreditációjuk megújításához, és szeptemberig adtak nekik haladékot. Szerintem ha ez nincs, sose írom meg :))

      Törlés
    5. hú, ez jó motiváció :) mit meg nem tesz az ember az alma materért :)

      Törlés
  2. Naná! Azért van a blogod, hogy sírj/örülj, rinyálj, hiszen ez Rólad szól!
    Mi pedig olvassuk, talán ezzel is segítünk picit...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jaj, nagyon sokat segítetek :) köszönöm! :)

      Törlés
    2. Örülök neki!...és nincs mit köszönnöd! Szívesen tesszük! :)

      Törlés