Chill

Konkrétan elrabolt a barátnőm. Na jó, azt azért nem, de felhívott 4kor, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy 6kor találkozunk a Rómain. 

Eeehhh.. épp totál bele voltam csavarodva a munkába, majdnem elkezdtem szabadkozni és megindokolni, hogy miért nem, de aztán ránéztem a naptáromra, és tulajdonképpen semmi halaszthatatlan dolgom nem volt, így magamon is meglepődve spontán módon azt mondtam, hogy legyen. 6kor a Rómain.

Mostanában mivel "transzatlanti" munkarendben dolgozom, tehát valahol félúton az USA és Európa között (később kezdek reggel, és tovább maradok, hogy nagyobb időbeli átfedésem legyen az USA kollégákkal) ilyesmi meg sem fordult a fejemben, mert általában fél8-8ig bent vagyok, de végülis, időnként hadd lehessen ilyet is.

Aztán persze módosítani kellett f7re egy hirtelen beeső megbeszélés miatt, de megoldottuk, és f7kor már ott voltunk mindketten a Rómain.

Bambit ittunk, gofrit ettünk, és dumáltunk. Szerencsére van egy csomó jó fordulat most az életében, így bőven volt téma (nem, mintha bármikor máskor nem lenne), szóval volt minek örülni.

Jó volt. Ilyen kell máskor is.

Napi

A napi pluszt az adta, hogy a Budakeszi Auchannak van egy ilyen zöld almás Hajvágószalon az előterében, és amellett elhaladva megakadt a szemem a kiíráson: Ammónia nélküli bio hajfestés.

Nekem ugyanis parám (egy a sok közül) mióta szóba jött ez a terhesedés téma, hogy terhesen nem szabad (illik) hajat festeni, mert a vegyszerek árt(hat)nak a magzatnak. Én viszont állatira őszülök. No big deal, ez a tény magában nem stresszel, mert 19 éves korom óta őszülök, valószínűleg genetikus, és mostanra már szinte teljesen ősz vagyok, vicc nélkül, csak a tarkómon egy közepes méretű foltban nem őszülök még (a fodrász szerint, mert oda nem látok), a homlokomnál, a fejtetőmön és a halántékomon konkrétan fehér a hajam, de ez nem gond, mert a hajfestés totál jó megoldás. Ráadásul állati gyorsan nő, legkésőbb 3 hetente kell festetnem, különben gázul néz ki (sötétbarna a természetes hajszínem). Szóval 9 hónapnyi terhesség alatt olyan 10-12 centit nőne le, ami mégiscsak gáz.

Szóval beugrottam érdeklődni, és szerintük az ő bio ammóniamentes hajfestékükkel lehet terhesen is hajat festeni, mert ellentétben azzal, ahogy én tudtam, hogy a fejbőrt érő és azon keresztül felszívódó kemikáliák a veszélyesek, a fodrászlány szerint az ammóniagőz az ártalmas, viszont ebben nincs, így lehet.

Erről van valakinek valami véleménye, tapasztalata, tudományosan megalapozott nézete? Mindjárt nekiállok túrni a netet, de vannak kétségeim, hogy találok szakirodalmat.

Mindenesetre, ha ez az ammóniamentes hajfestés tényleg okés terhesség alatt (minden hónapban!), akkor ez nagy követ vesz le a lelkemről. Netalán még valami lappangó lelki gátat is áttörhet (de nem vagyok ám hiú! LOL).

Csak úgy..

.. elégedett vagyok magammal mostanában, na. Néha van ilyen is :) Összességében bőven nem vagyok önbizalomhiányos, ezt bárki megerősítheti, aki ismer személyesen, de néha vannak rosszabb időszakaim, és az elmúlt pár hónap nem volt fénykorszak. Szó szerint. A tél nem az én műfajom - a síeléstől eltekintve - utálom az egészet. Nekem nyár kell, fény és meleg. G szerint "napelemes" vagyok, akkor működök jól, ha szép idő van. Lehet, hogy Miami-ban (ahol valaha laktam egy közepesen hosszú időszakot) kellett volna maradnom, kár, hogy nem Európában van ;)

De hazajöttem, mert én mélyen belül túl európai vagyok, és azóta igyekszem túlélni a teleket. Sok síeléssel, szolival, D-vitaminnal, alvással.

De végre itt a nyár!!!!!!

Az utóbbi hónapokban boldogtalan voltam magammal. 

180 cm vagyok, ami nőnek elég magas, de szeretek magas lenni, sőt, erre még magassarkúakkal (10cm a limitem) rá is játszok. Jó itt fent a levegő, meg van kilátás / rálátásom a dolgokra :)

Egyetemista korom óta ezer évig 54 kg voltam, ami kevésnek hangzik, de nem tűntem gebének soha, csak nem volt rajtam zsír (izom viszont igen), és vidáman ehettem és ettem is bármit, amit megkívántam - főleg vörös húst (steak!!!) és csokit! Aztán egyszercsak betöltöttem a 30-at. Előtte mindig lehülyéztem azokat, akik azt állították, hogy 30 körül megváltozik az ember lányának anyagcseréje, de így lett. 30-32 éves korom körül azonos életmód (heti 3-4 intenzív sport, és eszünk amit akarunk) mellett 59-60 kg-ra "híztam".

Ez nem volt vészes, végülis bőven belefért a keretbe, úgyis ruhatárat kellett cserélnem, nem voltam már vidám doktorandusz, és nem illett már öv méretű szoknyácskákat és shortokat hordanom pántos topokkal, így beálltam 60 kg-ra, és egy kicsit konszolidáltabb ruhatárra.

Ezt konkrétan pont addig tudtam gond és erőfeszítés nélkül tartani, amíg el nem kezdtem rágörcsölni a gyerek témára.

Meghallgattam egy csomó okos véleményt, olvastam egy csomó dolgot, és minden abba az irányba mutatott, hogy le kell állnom az intenzív sportolással. A heti kumulatív 40 km futás túlzottan igénybe veszi a szervezetemet (pedig imádom), nem érzi, hogy van elég tartaléka a teherbeeséshez, meg a sarokra huppanásos mozgások amúgyis vetéltetnek, stb. így bő 2 éve (de lehet, hogy most már 2 és fél?) leálltam a futással, és mást kerestem. Lett aviva, jóga, meg pilates. LOL.

Én meg 65 kg. Ezt már nem szerettem - pedig az én magasságomhoz a 65 kg az optimális súly - de a cél érdekében.. ha a gyereknek kell a zsírtartalék, akkor legyen zsírtartalék.

Ekkor már figyeltem az étkezésemre jobban, kerültem a rántott dolgokat, nem engedtem magamat minden nap csokit/csokis cuccokat enni, stb.

Aztán januárban indult az első inszem, hormonok, fáradtság, para - nuku sport, mert az aviva bekavarhat a hormonoknak, így márciusra 70 kg lettem!

70 kg én, aki világ életében 55-60 kg volt! Majd leestem a mérlegről, amikor megláttam a 7-essel kezdődő számot. Újra is mértem magam, olyan hihetetlennek tűnt. De 70 az biza, sajnos.

Az lett ugyanis, hogy abbahagytam az AR alatt a napi mérést. Ugyanis én valaha nagyon intenzíven sportoltam gyerekkoromtól, és volt időszak, amikor minden gramm számított. Konkrétan a 80-as évekig visszamenően megvan minden napi adatom, vannak belőle szép chartok, stb.. ahogy az tőlem elvárható.

Ez úgy van ugyanis szerintem, hogy a megfigyelés megváltoztatja a rendszert. Kicsit hajánál fogva iderángatva, de ezt mondja a Schrödinger is a macskás dologgal, meg a fizikának más részein is előkerül ez az obskurusnak hangzó, de általam mélyen hitt tétel. A megfigyelés igenis megváltoztatja a rendszer állapotát.

A súly kérdésben ezt most nem úgy kell érteni, hogy ha ráállok a mérlegre, attól több vagy kevesebb kg lennék, mintha nem állnék rá, hanem sokkal inkább úgy, hogy ha látom, hogy az előző napok bűnözései miatt kileng a súlyom, azonnal korrigálom tudat alatt is, és óvatosabban/kevesebbet eszek, vagy többet mozgok.

Ez nálam tudat alatt működik kb 30 éve. Minden nap mérek, és így csak picit kell esetleg korrigálni, nem kell megvárni, amíg 30kg plusz jön össze és az már látványos, mert azt állati nehéz ledolgozni. De 1-2 kg korrigálása simán nem nagy meló, még különösebb odafigyelés sem kell hozzá.

De az AR-es hónapokban év elején eléggé magamba fordultam, és csak a nyomorommal voltam elfoglalva, nem láttam értelmét a méreckedésnek, mert úgysem tudok mit kezdeni magammal (excuse!!), stb.

De 2 hete süt a nap, megint van kedvem élni, ráálltam a mérlegre, és megláttam a 70,8-kg-ot. OMG.

Azóta szorgalmasan mérek reggelente (és felírom, persze), visszatértem a minden reggeli 15 perces tornámhoz (has, kar - parám a lógó kar és a löttyedt has), és keresem, hogy hol tudom a sportolást (lightosabbat, mint a heti 40km futás, de valami kell!) visszailleszteni a napirendembe. Az új meló miatt egyelőre még nem alakult ki, milyen napirend fog működni, de dolgozom rajta.

A cél a 65kg. Diéta nincs, csak tudatos étkezés - nincs rántott cucc, ha lehet rizst a krumpli helyett, ha tészta akkor durum, kevés édesség, kevés cukor, sok gyümölcs és zöldség. És kisebb adagok. Nem kell degeszre enni magam a rosszullétig. Ennyi.

A mai eredmény 69,2 kg, és örülök. Már egy hete eltűnt a 7-es az elejéről.

Viszont annak ellenére, hogy magamhoz képest rengeteg kg vagyok, azt kell mondanom, hogy nem látszik (külső szemlélőnek), még a háziorvosom is ráállított a mérlegre, amikor mondtam, hogy mennyi vagyok most, nem akarta elhinni, hiszen nem látszik. Nem lettem dagadt, csak megteltem/kitöltődtem.

Persze a ruháim komoly része szűk, azokat hordom most, amiket anyukámtól kaptam az elmúlt években, és mindig azt gondoltam, hogy ha ezekbe belehízok, akkor kiugrok az ablakon.. na, nem ugrottam ki, de dolgozom rajta, hogy ezek visszakerülhessenek a süllyesztőbe. Szóval nem vagyok pufók, csak kicsit vastagabbak a karjaim és a combjaim, mint szoktak, eltűntek a bordák a hasamról, helyette ringó rétegecske ücsörög rajta, és a szűk farmerokból kibuggyan az oldalam (broaf!). De azért némi erőltetéssel még rám jön a  29-es farmer, bár újat egyelőre ebben a méretben nem tudnék venni.

Viszont azért tetszem magamnak :) Pont tegnap voltam egy régi barátommal ebédelni egy kiülősben ami az ő munkahelye közelében van, és a kirakatok előtt elvonulva a nyári ruhámban igenis jó nő nézett vissza rám :) Szóval az egom a helyén, és a súlyom is a helyére kerül nemsokára.

Javulás

Ha valaki aggódott volna, a szívműtétes emberkém jól vette a műtétet, bár volt egy kisebb komplikáció, szerencsére nem komoly, nemsokára elengedik a kórházból, ami tök jó hír.

A lábtörősnek levették a fekvőgipszét, és nem járógipszet hanem valami szorítókötés-szerűt kapott. Még nem tud ráállni, de már javul.

Nekem meg már kutya bajom, de ez nem is volt kérdés :)

Remélem kitart a javuló tendencia a karmáinkban.

Csak úgy jó

Ma végre (a héten először) lett időm elmenni a szokásos csapattal ebédelni, és kimentünk egy szomszédos irodaház kajáldájába tőlünk 2 saroknyira. Nem mintha a mienkkel bármi baj lenne, sőt, a másikban nekem kicsit kevésbé ízlik a kaja, de van egy tuti plusz feature - az irodaépületek közötti hatalmas belső udvarra "kilóg" a kajálda, és ki lehet ülni a napra, mert az egészet besüti a nap dél körül!!! 

És én ezt úgy imádom. Annyira, de annyira jól esett 20-30 percet a napon ücsörögni, eszegetni, beszélgetni.. és csak sütött rám a nap, és jó volt.

Ilyet akarok minden nap! :)

A dolgok állása

Az van, hogy valószínűleg volt peteérésem, de elég silányka lehetett, ha egyáltalán, mert EWCM csak 2-2.5 napig volt (pedig 5-7 napig is szokott lenni), és csak némi jóindulattal lehetett tojásfehérje állapotnak titulálni, de azért hasonlított, és a hőm is ebbe az irányba mutatott, bár elég hektikus az is ebben a ciklusban.

Persze nem csoda, hiszen még nem telt el teljes 2 hét a lapar óta, ami simán megboríthat bármit, így örülünk, hogy a megszokott CD15-ön peteérésféleség mutatkozott. Azért az látszik, hogy küzd a szervezetem, mert tele lettem patikkal a fültöveimnél, ez nálam mindig hormonális, és általában a PÉ előtt jön ki, ha ki jön, de ilyen durva nem emlékszem, hogy bármikor lett volna. Persze a ragyogó szépségemet (LOL) azért nem veszélyezteti, de bosszantó.

A lapar+hisztero szűk 2 hete volt, a sebhelyek még lilásak, de kenegetem őket rendületlenül Neogranormon-nal, nekem ez jött be, mert sajnos általában csúnyán hegesedek (sajnos sok anyajegyet vágtak már ki belőlem), de ha ezzel kenem, alig marad helye. Már hason is tudok aludni, és összességében nem érzem már sehol a műtétet, csak néha egy-egy rosszabb mozdulatnál.

A héten minden nap csak egyberuhákat hordtam (meg combfixet, mert a harisnyanadrág sem tűnt jó ötletnek), elsősorban a biztonság kedvéért, nehogy az legyen, hogy reggel még jó, de estére már fáj. Jövő héten viszont már vissza fogok tudni térni a normál nadrágokra és szoknyákra, és összességében a normál életre, így azt hiszem, edzeni is megyek végre újra.

A terv az, hogy a következő ciklusban visszafáradok a BMC-be, és menjen a következő (3.) inszem. CD2 május 2 lesz, ha minden igaz (és megint 13 nap lesz a luteális, mint általában), így belátható az időkeret.

Addigis igyekszem turbózni a szervezetünket. 

G-vel szedetek:

- C vitamint

- D vitamint

- E vitamint

- Szelént és cinket

- Tőzegáfonyát

- Maca-t

- plusz issza a Vemmat, amiben mindenféle vitamin van meg ásványi anyagok, nyomelemek, és Aloe.

Én szedek:

- C vitamint

- D vitamint

- Femibion 800-at

- Tőzegáfonyát

- Barátcserjekapszulát

- és én is iszom a Vemma-t.

Reméljük a legjobbakat, igaz?

A meló elég húzós volt a héten - az új főnököm már nyilván elkezdte osztani a feladatokat és a határidőket, a régi viszont bujdokolt előlem egész héten, pedig próbáltam elérni, hogy mikor és kinek adjam át a régi munkámat. Végül nem hagytam magam lerázni, erre ilyesmit válaszol:

"Most nincs sok időm az interjúztatással foglalkozni, de tudtam, hogy nem hagyod cserben a csapatot, és addigis viszed tovább a dolgokat, és így is lett, szóval minden rendben. A következő hetekben sok a  dolgom, meg utazok, így legalább 2-3 hét kell még majd mielőtt lesz valaki".

WTF?

Volt képe a nyomorultnak kimondani, hogy terve nagyon nincs, de úgyis tudja, hogy nem hagyom szarban (nem őt, hanem a csapatot), így nem is nagyon igyekszik. Ez azért elég pofátlan. Szóval kénytelen voltam kifejteni, hogy ez nem oké, szívesen csinálok két melót, ha két fizut kapok, de azért egy fizuért hetekig (vagy akár hónapokig) 2 melót csináljon inkább akinek xxxxx az anyja. Hát nem örült, de most az lesz, hogy életbentartás szinten viszem a dolgokat a régi helyen is a következő 2 hétben, de nem tovább, és nem többet.

Ráadásul egy csomó ember lerokkant a régi csapatomban - az egyiknek szívműtétje volt éppen, a másik mindkét lábát eltörte a saját házában, egy harmadiknak meg jó időzítéssel épp most mondott fel az a zseni volt főnököm, a volt vezetőtársamat meg nyugdíjba vágta május 1-el .. szóval kicsit kevesen lettek szegények hirtelen, és nagyon kéne nekik egy vezető, mert elég nagy a fejetlenség, ezért igyekszem őket támogatni, amennyire lehet, de azért mindennek van határa, és tudom jól, hogy a volt főnököm pont a lelkiismeretemre játszik, tudja, hogy tudom, hogy minden a csapaton csattan a végén, amit nem érdemelnek meg, így nem engedhetek el hirtelen mindent. Szóval szépen vagyunk.

LSK + 6, varratszedés

Ma van a műtét utáni 6. nap, és már tegnap is flottul ment minden. Mondjuk szűk nadrágot/szoknyát továbbra sem vennék fel, de a napi mozgás közben már nem érzem sem a sebeket, se a hasamat. Szóval nem volt már gond az iroda, bár azért még (gondolom a több napos kímélő életmódtól) kicsit fáradékonynak éreztem magam, így nem is maradtam bent sokáig, már h6kor haza indultam. Persze f5öt terveztem, de hát ember tervez, a Cég meg rendez.. ismerjük a mondást: Na, azért nem volt semmi különös, csak már épp indulóban voltam, mikor megláttam, hogy el tudom téríteni azt az IT-st, akit egész nap hajtottam, és végre el tudtam intézni vele, amit kellett.

A mennyire ki tudok kapcsolni kategóriában csak annyit mondanék, hogy egy hétig nem kapcsoltam be a céges laptopomat, erre ma reggel kizártam magam - egyszerűen nem jutott eszembe, melyik jelszavam melyik változata van épp érvényben rajta. Ez nagyobb nyaralások után speciel rendszeresen előfordul velem, hogy annyira kiteszem a fejemből a munkát, hogy még a jelszavam sincs meg, pedig azt annyit írom, hogy nagyjából benne van a kezemben, mint egy zongoramű.

Szóval úgy kezdtem, hogy fel kellett hívnom a HelpDesket, hogy mea culpa, hülye vagyok, de reseteljék a Windows-os jelszavamat (mert az egyszerűség kedvéért több különféle jelszóval is dolgozunk). Jó, megcsinálták, kinek küldjék a jelszót. Kolléganőmnek elküldik, átballagok hozzá, megnézem, beírom, SEMMI. Újra, SEMMI. Újra, SEMMI. WTF? Nézzük az emailt, "XY jelszavát reseteltük, az új jelszó abc". Csak XY nem az én nevem volt. Ez már WTF^2.

Hívom vissza a HelpDesk-et, hogy ezt most hogy - nézi, ja, bocs. Ugyanis minket a Cég sokszámjegyű azonosítóval tart nyilván, ezt mindenki álmában is tudja (a kolléganőm "rabszám"-nak nevezi ;) ), és a fiatalember felcserélte a szám utolsó 2 számjegyét, ami már valaki másnak az azonosítója. Így jófej módon resetelték XY Windows jelszavát - gondolom, örülhetett ;)

Végül másodikra azért az enyémet is sikerült, így azért csak elindult a nap.

Volt varratszedés is, de az nem volt nagy szám: 5-5 másodpercnyi kellemetlenség, amíg a két sebből kiszedte a cérnát, nem volt vészes. A szeméremcsonton levő seb egy picit begyulladt, ezen csodálkozott, mert ha valamelyik, akkor szerinte a köldöki szokott inkább, de nem vészes, lejódozta, aztán heló. Még kb 2 mondatot beszéltünk, megbeszéltük, hogy ha továbbra is sikertelenek vagyunk a gyerekgyártásban, akkor visszamegyek és megcsináltatja a kromoszómavizsgálatot is, de ne legyen rá szükség. Az AR mehet a következő ciklusban rögtön, és igyekezzek azért még ebben a ciklusban nem spontán teherbeesni, mert az nem lenne olyan jó. Sport, házasélet, minden mehet, amikor jónak látom, persze mindent ésszel.

Munka - Gyerek?

Nem vagyok ám vak. Látom az ismerőseim, barátaim gondterhelt arcát, hallom az óvatos megjegyzéseket. A Nagymamám viszont nem cifrázza, amikor meséltem neki, hogy előre léptem a hierarchiában, és új, nagyobb felelősséggel járó munkaköröm lesz, kerek-perec kimondta, hogy akkor nekem már sose lesz gyerekem ezek szerint, mert csak a munka fontos számomra.

Hogy ez milyen szarul esett, azt nem részletezném, de persze ő nem tud a küzdelmünkről, kértem Anyuékat, hogy ne mondják el neki, mert a Nagymama - ha nem is szándékosan, de - nagyon kegyetlen tud lenni, és ezt most nem bírnám már elviselni.

Szóval nyilvánvalóan ez a kép él rólam kifelé, a karrierista, aki feláldozza a normális családi életet.

A vicc az, hogy igazából már az előző munkakörömet is majdnem nem fogadtam el. Az úgy volt, hogy anno épp a nászutunkon ért a felkérés telefonon, hogy érdekelne-e a pozíció, ami komoly előrelépés, és nagy lökés a karrieremnek. Mi pedig éppen nem sokkal az esküvő előtt döntöttük el, hogy jöhet a gyerek, együtt vagyunk pár éve, és hosszú távra is el tudjuk képzelni egymással az életet (lásd esküvő :) ). Gondolkodási idő kértem hát, és azon dilemmáztam, hogy mennyire inkorrekt elfogadni egy állást, ha gyereket tervezek, és (számomra optimális esetben) akár 7-8-9 hónap múlva jól elmegyek gyesre.

Szerencsére jó mentoraim vannak, egy idősebb férfi és egy idősebb női kollégához is fordulhatok, akik más területen dolgoznak, azaz nincs semmiféle érdek ellentét és akikkel sikerült az elmúlt 6-7 év során igen jó, bizalmi viszonyt kialakítani. Persze ők nem tudnak egymásról, így külön-külön kérek tőlük tanácsot. Mindketten azt tanácsolták, hogy fogadjam el az állást, mert ki tudja. Ha mégsem jön össze a gyerek azonnal, akkor tele leszek megbánással, hogy elszalasztottam egy ilyen alkalmat, ha meg hamar összejön, akkor is dolgozok 7-8-9 vagy akár több hónapot, örüljenek nekem. Ne rágjam magam ilyesmin, legyek önző.

Lettem. Elfogadtam az állást. Azóta eltelt szinte pontosan 3 év, ez ugyanis 2010 márciusában volt. Mentoraimnak igaza lett, ha akkor nem fogadom el a lehetőséget, ostoroztam volna magam, két szék között a pad alá esek, hiszen se munka, se gyerek. Gyerek pedig azóta sincs.

De legalább a munkában haladok. Ugyanis most év elején jött egy újabb lehetőség. Azaz a 4. újabb lehetőség, ami engem talált meg anélkül, hogy én kerestem volna. Az első 3-ra nemet mondtam, mert nem olyan volt a helyzet, nem éreztem úgy, hogy nyugodtan kiléphetek a csapatból, nehéz helyzetben voltunk, számítottak rám, számított, hogy ott vagyok, és én vezetem őket. Közben viszont változtak a dolgok, a nehezén túl vagyunk, azt gondolom, hogy értelmesen átadható a feladat a mai formájában, ráadásul lett egy olyan főnököm, akivel (számomra) nem öröm együtt dolgozni, és nem is értékeli a munkámat. Ráadásul ez a 4. megkeresés - 3-szor mondtam már nemet, féltem, hogy több megkeresés nem lesz, elkönyvelik, hogy én ide akartam jönni, itt akarok maradni, innen megyek nyugdíjba (vagy rúgnak ki a következő leépítésnél).

A dilemma viszont ezúttal kicsit más - egyrészt, a feladat nem életem álma, nem akartam ezen a vonalon maradni, vissza akartam volna térni az eredeti szakmámhoz közelebbi területre, ezt a területet csak exkurzusnak szántam, ami szükséges tapasztalat a távlati céljaim eléréséhez. Viszont nem egy szintet lépnék előre, hanem kettőt. Innen a következő állásom már olyan szinten lehet, ahol egy olyan cégnél, ami szó szerint tízezreket  foglalkoztat az országban (és százezreket világszerte) az egész országban 8-10 ember van összesen, és konkrétan csak egyetlenegy nő. 2-3 vagy 4 év múlva némi szerencsével én lehetnék a második nő az országban azon a szinten. Ráadásul megszabadulnék a jelenlegi számomra nehezen elviselhető főnökömtől, és egy olyan embernek dolgoznék, akivel kölcsönösen nagyra becsüljük egymást, és mivel korábban dolgoztunk együtt, tudjuk, hogy jól működünk együtt. Szakmai szempontból tehát 3-1 az új pozi javára.

Másrészt itt van megint a magánéleti dilemma. Hiszen az AR* kellős közepén (remélhetőleg végén) vagyunk, minden ciklussal, minden stimuval azt remélem, hogy végre terhes vagyok, így optimális esetben talán 6-7 hónapot tudnék az új munkakörömben dolgozni. A fairness már nem téma, mióta láttam néhány kolléga sorsát, már nincsenek illúzióim, itt nem számít a lojalitás. Ráadásul az új főnököm tudja, hogy AR-ezünk, és neki oké, így ez duplán nem gond.
Viszont lett a magánéletnek egy új aspektusa. A stressz. Mindenki azt látszik képviselni, hogy a stressz káros, és ez az oka a meddőségemnek. Hogy gonosz vagyok, hogy dolgozom, mert ki kellene lépnem. Nemhogy új munkakör, de egyenesen a felmondás tűnik elvártnak az adott helyzetben.
De most komolyan? Most eltekintve attól, hogy valamiből élni kell, az emberek tényleg úgy tűnik, hogy azt gondolják, hogy a semmittevés stresszmentes. Nem tudják elképzelni, hogy az adrenalin éltet, hogy érzem, hogy élek, hogy számít, amit teszek és mondok. A stressz engem motivál, örülök a kihívásoknak. Ennyire nem ismernek? Mindig is így volt. El tudja bárki képzelni, hogy otthon ülök, és körmöt lakkozok, vagy kötögetek? És nem azért, mert ezzel bármi baj lenne. Csak ez nem én vagyok. Szerintem nincs olyan, hogy "A Megoldás". Mindenkinek az a jó, ami őt feltölti. És engem a munkám tölt fel. Ha otthon ülnék, napi 16 órában agyalhatnék azon, hogy miért nincs még gyerekünk, és mit kellene még csinálni, vagy másképpen csinálni. Ez nem tűnik stresszmentesnek. Sőt, nekem inkább frusztráló lenne.
A kilépés tehát nem opció. De minek nekem egy még nagyobb felelősséggel járó munkakör? Egyrészt, a jelenlegi (8 hónapja regnáló) főnököm megőrjít, így innen bárhova megyek, az jobb lesz (remélem).
Másrészt - mi van, ha soha nem lesz gyerekünk? Már 3 éve is azt hittem, hogy mindjárt lesz, de azóta sincs. Rakjam hold-ra a munkahelyi életemet? Ez kell a kiegyensúlyozottsághoz, hogy feláldozzam mindazt, amit az elmúlt 30 évben elértem, amiért tanultam és dolgoztam? Kinek jó ez? Hogy 5-10 év múlva (esetleg még mindig gyermektelenül) visszanézzek, és azon keseregjek, hogy mi minden lehetett volna? Hogy számba vegyem az elszalasztott lehetőségeket, és hozzáadjam azt is a meddőség egyébként is magas (anyagi és lelki) árához?

Szerintem kiegyensúlyozottan van a legjobb esélyem (meg egészségesen, persze, de hát ez amúgyis kell). A kiegyensúlyozottság pedig személyre szabott, nincs általános recept. Nem hiszem, hogy ÉN attól lennék kiegyensúlyozott, hogy nem dolgozom, vagy állóvízben stagnálok.

Persze látom, érzem, hogy változok. 2-3 éve még elborzasztott az elképzelés, hogy akár 6 hónapot is otthon kell maradni egy újszülöttel, és azon agyaltam, hogyan lehet majd beosztani anyáinkat és a homeoffice-os munkavégzést, hogy mihamarabb újra dolgozhassak. Az elmúlt két év küzdelme viszont megtanított jobban értékelni az anyaságot, így ma ez már nemhogy nem elborzasztó, de akár egy hosszabb időszakra is el tudom képzelni, hogy főállású Anya legyek. Nem örökre, de 1-2 évre igen. Lehet, hogy ez a lecke, amit meg kellett tanulnom. Lehet, hogy vannak további leckék is, ki tudja. Mindenesetre változok, mint (jó esetben) mindenki más is, és hajlandó vagyok revidiálni korábbi nézeteimet. Lehet, hogy 1-2 év múlva már a kilépés és főállású anyajelöltség is elképzelhető lesz. Ki tudja. De azért kicsit fura volt rádöbbenni, hogy én, az önző karrierista alig várom, hogy egy kisbabával itthon lehessek, és a kaki-pisi-büfi háromszögben éljem az életemet egy darabig.

A Nagymamám meg - nem hagyom, hogy frusztráljon, és bűntudatot keltsen bennem. Beavatni nem fogom, mert jó érzékkel a bántásomra használná fel (a pokolba vezető út és a jóindulatra vonatkozó bölcs mondás jegyében) a dolgot, és nagyon örülne, hogy végre valamibe belebukni látszom, így lehet sajnálni.
Véleménye mindenkinek lehet, így neki is. Talán egyszer megérjük, hogy neki is felül kell majd bírálni a nézetét, én pedig boldog (dolgozó:) ) családanya leszek.

* AR: asszisztált reprodukció

A D-vitaminról

Azt hiszem nem nagyon kell magyarázni itt már senkinek a D-vitamin fontosságát, de aki utána akar nézni, lehet itt angolul:

A D-vitamin NE-ben (Nemzetközi Egység = International UNit (IU)) mérik. 1 NE= 0.000025 mg, azaz 40 NE= 1 μg (vagy mcg).

Elsődleges forrás: NAPSÜTÉS. A teljes testet érő napsütés percek alatt akár 10ezer NE D-vitamint is létrehozhat a szervezetben, ezért ez az elsődlegesen ajánlott D-vitamin forrás. Világosabb kaukázusi bőr típus esetén ez kb.15 perc alatt történik meg, mediterrán vagy sötétebb bőr típusok esetén ez tovább tart, akár 6szor ennyi időt is igénybe vehet.

Télen, napsütéshiányos állapotban ill. időszakokban: 

Az USA hivatalos ajánlása:

gyerekek és felnőttek 70 éves korig: napi 600 NE

70 éves kor felett: napi 800 NE

Azonban a Vitamin D Council szerint az egészséges működéshez napi 3000-5000 NE D-vitamin szükséges, ezért az ő ajánlásuk a következő:

• Egészséges gyerekek 1 éves kor alatt: 1000 NE
• Egészséges gyerekek 1 éves kor felett: 11.3 kg-onként (for each 25lbs) 1000 NE
• Egészséges serdülők és felnőttek: legalább napi 5000 NE
• Terhes és szoptató anyák: legalább napi 6000 NE

Ezen túl krónikus betegségben szenvedő felnőtteknek vagy gyerekeknek (MS, rák, szívbetegségek, elhízás, stb.) akár a fenti adag duplájára is szükségük lehet.

De tavaly jelent meg magyarul is cikk az origón (már ennyire pop a téma, hogy az origó is erről cikkez):

Az elmúlt évek kutatásai a D-vitamint a cukorbetegségtől a daganatos megbetegedéseken át a téli fertőzések megelőzéséig számos betegség esetében kiemelt jelentőségűnek találták. A téli hónapokban a magyar lakosság 70 százaléka D-vitamin-hiányos, a vitamint a napsugárzás hiányában tabletta formájában kéne pótolni.

Idén nyáron jelent meg az Orvosi Hetilapban az a több mint tíz orvosi társaság közös összefogásával megfogalmazott ajánlás, amely szerint a magyar lakosságnak novembertől - márciusig napi 2000 Nemzetközi Egység D-vitamint lenne ajánlott fogyasztania.

[..]

ha azonban már kialakult a hiányállapot, először ennek a mennyiségnek többszörösére van szükség. (D-vitaminszint mérést ezzel foglalkozó laboratóriumokban lehet kérni.) "Súlyos hiányállapot esetén heti 50 ezer egységet is szükség lehet néhány hétig. Túlsúlyosoknak is nagyobb mennyiségre, a testtömegtől függőn 3-8 ezer egységre van szüksége naponta" - mondja Lakatos. Várandósoknak 2000, kis gyerekeknek 4-500, nagyobb gyerekeknek 6-800 egységet ajánlanak.

Sok betegség kialakulásában szerepe van a D-vitamin-hiánynak

• A D-vitamin-hiány csontvesztéshez, csontritkuláshoz vezet, súlyos hiány esetén pedig csontlágyulás is felléphet. D-vitamin-hiányosoknál megnő a csonttörések kockázata, a csontritkulásra szedett készítmények hatásossága csökken.
• Az autoimmun betegségek közül az alacsony D-vitamin-szint növeli a reumás ízületi gyulladások, az inzulinfüggő cukorbetegség és a sclerosis multiplex kialakulásának esélyét.
• A kutatások szerint a D-vitamin hiánya hozzájárul a szívelégtelenség kialakulásához, súlyosbodásához, megnöveli a magas vérnyomás és az érelmeszesedés kockázatát.
• Vesebetegségek esetén a D-vitamin-hiány kockázata fokozott, ezért a megfelelő D-vitamin-pótlás kiemelt jelentőségű.
• Emlőrák és vastagbéldaganatok kialakulása és lefolyása szempontjából a D-vitamin-hiány bizonyítottan rizikótényező.
• A D-vitamin-hiány kedvezőtlenül befolyásolja a teherbe esést.
• A policisztás ovárium szindróma esetén a D-vitamin-szint normalizálása feltétlenül javasolt.
• Magzati és csecsemő-, illetve kisgyerekkori D-vitamin-hiányban az 1-es típusú cukorbetegség kockázata fokozódik.
• Felnőttkorban a D-vitamin-hiány növeli a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát.
• A máj- és epeúti betegségek fokozzák a D-vitamin-hiány kockázatát.

---

Nekem őszintén eddig az 5000 NE jött be, ezzel tudtam télen megemelni a gyorsan csökkenő szintemet.

Mikor először nézettem D-vitamint, tavaly májusban (tavasszal) csak 69 nmol/L volt. A labor szerint 75-től felfelé ok, de sok helyen legalább 85-öt írnak a teherbeeséshez. Elkezdtem gyógyszertáras (Walmark) D3 vitamint szedni (400 NE). Majd tavaly augusztusban (nyár végén!) újra mérettem, és megnyugodtam, hogy felment 80-ra. Ez valószínűleg főleg a nyári napsütésnek volt a következménye.

Walmark 400 NE ide vagy oda, szeptemberre visszaesett a D-vitaminom 69,6-ra. Ekkor írattam a háziorvossal "igazi" D-vitamint, de ő csak 1000NE-st mert írni. Azt szedtem 3 hónapig, és december végére a szintem 67,9-re csúszott vissza, azaz az őszi-téli hónapokban az 1000 NE nem, hogy a szint emeléséhez, de a szinten tartásához sem volt elég.

Ekkor nézelődtem körül a neten és ismerősöknél, és derült ki, hogy az egyik kolleganőm nagy D-vitamin fan, és meg van győződve annak mindenhatóságáról, évek óta 5000 NE-ket szed ősztől tavaszig, és szedeti a gyerekeivel is, nem is szoktak betegek lenni.

Kicsit még haboztam, majd végül megkértem, hozzon már nekem is egy doboz 5000NE-st. Február 8.-án kaptam meg, és kezdtem szedni. A március eleji vérvétel szerint a D-vitamin ekkor már 90 fölött volt :)

Hurrá. Úgy tűnik, tényleg kell az 5000NE télen, legalább a normál szintre való felküzdéshez.

Mivel G-vel ketten szedtük a bogyókat, a 100db-os doboz mostanra fogyott el. Idő közben viszont már meg vagyok győzve, és rendeltem is egy újabb dobozt innen:

Most tavasszal még majd naponta szedjük, ha meg már jobb idő lesz, és többet süt  a nap, valószínűleg majd csak 2-naponta, és pár havonta ellenőrzöm majd továbbra is a szintet a vérünkben, nehogy túllőjük.

Különben - lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés, de úgy érzem, javult a bőröm, mióta szedem. Korábban a PÉ és a mensi körül jöttek ki patik, de mostanában ezek teljesen megszűntek.

Ja, még a TEVA, mint gyógyszergyártó is tesz ajánlást a D-vitamin bevitelre, bár ők kicsit óvatosabbak, mint a Vitamin D Coucil:

A D-vitamin napi szükséglete

Az orvosi ajánlás közel tízszeresére emelkedett a korábbi évekhez képest. Hazánkban a D-vitamin ajánlott napi bevitele csecsemőknek 400-1000 NE, 1 és 6 éves kor közötti gyermekeknek 600-1000 NE, 6 éves kor fölött 600-1000 NE, serdülőkorban 800-1000 NE, felnőtteknek 1500–2000 NE, terhes nőknek pedig 1500–2000 NE. Túlsúlyos felnőtteknek 3000-4000 NE szükséges megelőzésként.

A műtét folyamatában

Unalmas lesz, de akinek nem volt, és ilyen előtt áll, lehet akár hasznos is.

LSK + HSK*-t ugye CD7-10 csinálnak, én pedig CD11-en bírtam először felhívni az orvost, akit választottam, mert pont külföldi út során jött meg, jelezve, hogy nem sikerült az inszemináció. Az út egy egész hetes volt, meg hétvége, így mindennel együtt reméltem, hogy pár hét alatt le tudom zongorázni a dolgot, és a következő ciklusban meg is csinálják a műtétet, mert nem akartam húzni az időt. CD13-ra sikerült időpontot kapnom a dokihoz, aki elvben egyetértett, de nem bíztatott, hogy a következő ciklusban már meg is tudjuk csinálni, mert hát kellett pár vizsgálat, amit az altatóorvos számára le kellett zongorázni, és TB-re egy hét alatt nincs meg az ilyesmi, de én erőszakos vagyok, meg hajlandó (és képes) vagyok pénzt költeni arra, hogy gyorsabban legyenek eredményeim, így CD15-ön megállapodtunk egy feltételes, következő CD7-es műtéti időpontban, kiállította a vizsgálatkérőket, és befoglalta az időpontot az aneszteziológushoz.

CD18 (hétfőn) tudtam levetetni a véremet, és megcsináltatni az egyéb vizsgálatokat (lásd korábbi bejegyzések az előkészületekről), és épp péntekre meg is lett minden eredmény (CD22). Aztán hétvége lett, meg Húsvét, és a következő munkanap, CD26-on lefutottam az anesztest is. Aznap (extra rövid ciklus volt valószínűleg a korábbi stimuk miatt) meg is jött, így minden optimálisan alakult időzítés szempontjából.

CD6-on, hétfőn - mivel korábban negatív volt a vércsoport ellenanyag vizsgálatom - 12 óra előtt néhány perccel megjelentem a Kórházban, ahol némi bürokrácia és másfél óra tökölés után felküldtek az Osztályra, ahol további bürokrácia következett. Egy nővér felvette az adataimat, és kézzel kitöltötte a Lapomat, majd kiutalt egy ágyat. Kaptam egy gépelt listát is, mi kell majd az intenzívre, erről mindenem volt, csak a 2 db 10cm-es fáslival nem készültem, így a férjemet elküldtük a közeli gyógyszertárba ennek beszerzéséhez. Különben ilyesmik voltak rajta (a teljesség igénye nélkül), hogy szénsavmentes ásványvíz, pohár, evőeszköz, bugyi, betét, saját gyógyszerek (ha van), törölköző, stb. szóval alap kórházi felszerelés.

Átöltöztem kórházasba, mert mondták, hogy ne menjek már sehova, mert kelleni fogok. Szóval kipakoltam, átöltöztem, majd jött az osztályos orvos, és elvitt az orvosi szobába, hogy újra felvegye az adataimat. Exakt ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint a nővér, csak ezúttal ő nem a Lapomra, hanem a számítógépbe pötyögte be a megszerzett információt (aznap épp negyedszerre tették fel ugyanazokat a kérdéseket, de nem tudtak csapdába csalni, stabilan azonos válaszokat adtam :) ). 

Visszamentem a szobába, és megettem az otthonról hozott szendvicseimet, mert az érkezés ugye úgy van időzítve, hogy ebédet már épp nem kap az ember, majd gyorsan elolvastam a maradék 140 oldalt a hetek óta kis darabokban olvasott könyvemből.

Fél4 körül megint jöttek értem, és a nővérszobában kiderült, hogy beöntés lesz. Ettől kicsit féltem, mert még sosem volt nekem ilyen előtte, és nem sok jót hallottam róla, de szerencsére nem értem rá idegeskedni, mert csak fél percem volt ilyen úri huncutságokra. Összességében nem volt vészes. Kicsit fura volt, de nem volt egyáltalán fájdalmas, még csak különösebben kellemetlen sem, ha felülemelkedünk a gondolaton, hogy egy kicsi (kb max 1 cm átmérőjű, szóval egyáltalán nem vastag) csövet bevezetnek az ember popsijába. Szerencsére csak pár percig tartott, szóval nem volt gáz. A nővér konstatálta, hogy ugyan le vagyok gyantázva odalent, de egy pici rövidre vágott szőnyeget azért kultiválok - ezen gondolkoztam otthon, hogy leborotváljam, de nem tudtam eldönteni, így hagytam - így adott egy borotvát, hogy a következő reggeli zuhanyzáskor le vele. Instrukciókat kaptam még a másnap reggeli zuhanyzásra vonatkozólag (fertőtlenítőszerrel a hasat), valamint mint kiderült, a véralvadásgátlót is ekkor kellett volna megkapnom, de némi kavarás után ezt csak az éjszakás nővér adta be. Megkaptam továbbá az utasítást, hogy 4ig ehetek, éjfélig ihatok, utána már semmi.

A beöntés a várakozásoknak megfelelő következményekkel járt, és kitisztította a beleimet. Mire végre el tudtam hagyni a WC-t, már majdnem 4 óra volt, így gyorsan megettem az utolsó szendvicsemet és egy tábla csokit, nehogy éhen haljak a 4órakor kezdődő éhezés folyományaként.

Ezután nemigen történt semmi. 7 felé jött az esti vizit, majd az éjszakások kiosztották a nyugtatókat (egyet estére, egyet reggelre). Itt én megreklamáltam, hogy szerintem én nem kaphatok nyugtatót (allergia), viszont kimaradt a vérhigító. A nővér kicsit hitetlenkedett, majd méltatlankodott, de azért elment ellenőrizni, és robogott is vissza a vérhigítós szurival visszakérve a nyugtatókat.

Szóval normál esetben járna este nyugtató, de nekem nem, így nemigen aludtam - kicsit ideges is voltam, meg idegen helyen amúgyis rosszul alszom, így volt időm kiolvasni a második könyvet amit a Kindle-n erre az időszakra szántam, és elkezdeni egy harmadikat.

Reggel 5.30-kor jöttek a hőmérőkkel, majd 7 körül a reggeli vizit, nekünk meg fél8ra kellett elkészülnünk: összerakni az intenzívre a dolgokat egy szatyorba vagy táskába a lista alapján, lefürdeni (fertőtlenítővel), borotválkozni és felöltözni a kórházi hálóingbe. A nővérektől megtudtuk a műtéti sorrendet, én első, a szobatársam pedig a második a C műtőben.

Nem sokkal fél8 után jött a műtős bácsi vinni engem. Bugyit le a hálóing alól, ékszert, láncot, stb mindent levenni, kivehető fogat (ha van, nekem szerencsére nincs) kivenni és hajrá. Nekem 7 dioptriás kontaktlencsém van, így megkérdeztem, hogy azt ki kell-e venni, mert ha igen, akkor totál vaksi leszek, de erre nem tudta a választ, így abban maradtunk, hogy viszem a tokot és a szemüveget is, és majd a műtőben megmondják.

Átballagtunk a műtőhöz, bevitte a holmimat az intenzívre, amit ott feliratoztak, és az intenzíves ágynál elhelyeztek.

Még egy fél órácskát ácsorogtam a műtő előtt, amíg reggel első műtéthez mindent előkészítettek, majd bementünk, köntös le, zokni-papucs maradt, csak cipőszsákot kellett húzni rá, kontaktlencse maradhatott, kicsit szenvedtünk a műtőben is, mert elég magas vagyok (180 cm), és a műtőasztal válltámaszát nem lehetett eléggé magasra állítani, így picit lelógtam. Az van ugyanis, hogy a műtőasztal egy fekvő nőgyógyászati vizsgálószék tulajdonképpen, ahol fekszik az ember felsőteste és a válla egy válltámasznak támaszkodik, míg  a lába a szokványos lábtartókon van széttárva. De ezt is megoldották. Fel kellett ülni az asztalra, szétnyitni a hálóinget, azaz szabaddá tenni a műtéti területet (nem kellett levenni, csak szétnyitni), és azonnal rám is dobtak egy zöld műtéti letakarót, így nem kellett pucérkodni odabent sem. Szóval felfeküdtem, letakartak, és két műtős uriember elrendezte és leszíjazta a lábaimat, egy hölgy kanült szúrt és leszíjazta a bal karomat, miközben a jobb karomra vérnyomásmérőt kaptam, és szintén leszíjazták. Kérdezték, hogy fázós vagyok-e, erre igazsághűen azt válaszoltam, hogy igen, erre a műtős bácsi elment, és hozott nekem egy felmelegített lepedőt, amivel letakart, hogy ne fagyjak meg, amíg a dokikra vártunk.

Közben jött az anesztes is, a kontaktlencsét újra megbeszéltük, majd bediktálta a protokollba, hogy a kontaktlencse miatt nem kapok szemcseppet, elindított egy bódítót, amire mondta, hogy enyhén szédülni fogok tőle. Ez így is lett, majd jött a dokim, köszönt, beszélgettünk vagy másfél mondatot, majd kaptam egy oxigénmaszkot az arcom közelébe, hallottam, hogy bediktálják a műtét kezdési időpontját 9.25-öt, és megkaptam az altató cuccot a karomba, így innen filmszakadás.

Arra nem emlékszem, hogy a műtőben felébresztettek volna, de valószínűleg így volt, mert az anesztes mindig kicsit felébreszti az embert mielőtt kiengedi az őrzőbe.

Az intenzíven tértem magamhoz 10 óra után pár perccel, katéterrel a hólyagomban, infúzióval a karomban arra, hogy a nővérke mondogatja a nevemet. Odanéztem, és a férjem állt az intenzív ajtajában aggódó arccal. Integetett, én neki vissza, majd kicsit még visszaaludtam. Némi alvás és 2 zacskó infúzióval később már teljesen ébren voltam, és lassan jöttek a következő műtöttek is, így már volt kivel beszélgetni is.

Beszaladt a dokim, gyorsan elmondta, hogy volt egy polip a méhemben amit kivágott, meg egy kis endometriózis a hasüregemben amit kiégetett, ezek közül bármelyik lehet felelős a meddőségért, de maga az LSK is megmagyarázhatatlan módon javítja a teherbeesés esélyeit, így bizakodóak vagyunk, majd rohant a következő műtétjére.

Mivel az intenzíves cuccban be szabadott vinni a mobilt, megkértem az egyik nővért, hogy keresse ki és adja oda, és felhívtam a férjem, aki nagyon örült, hogy már magamnál vagyok. Mivel előtte tájékozódtam, hogy kb 1 körül engednek majd ki az Osztályra, ezt is elmondtam neki - szegény fél9 óta ült kint a folyosón és aggódott.

Mivel az altatással én szerencsés voltam, és nem voltam rosszul, se hányinger, se semmi, nem sokára már egy kis vizet is ihattam, ami sokat javított a komfortérzetemen.

Telt múlt az idő, lecsöpögött mindhárom infúzió, amiben fájdalomscillapító volt, meg még egy sima is, már nagyon mentünk volna, de az orvosi ellenőrzésig nem mehettünk sehova. Aztán végül 1 körül jött az orvos, és úgy ítélte, hogy mind mehetünk vissza az Osztályra, így egyesével mindenkinek lassan segítettek a nővérek felülni, majd lassan felállni, eltotyogni a mosdóig, ahol egy pici macskamosdás volt, kihúzták a katétert, és lehetett menni vissza a sima Osztályra. Sajnos bár én nagyon jól voltam, a felállás után nem sokkal lezuhant a vérnyomásom és majdnem összeestem, ezért engem átmenetileg még visszasegítettek az ágyba, de a többiek mehettek.

Még vagy 20 percig fektettek, aztán újra nekifutottunk a felkelésnek, ezúttal megszédülés nélkül is ment, így engem is visszakísértek az Osztályra. Az instrukciók: sok ivás, sétálgatás, eleinte csak keksz vagy száraz zsömle.

A hasfelfújós széndioxid miatt vállfájás lesz. Volt is.

Kicsit feküdtem, de egy óra múlva már a férjemmel sétálgattam a kórházban.

Délután még egyszer bejött a dokim, megbeszéltük, hogy mi volt, aztán este 6 körül kaptunk fejenként 2 száraz zsemlét. Szerencsére Anyum hozott házi sütit (nem nehezet), a férjem meg csokit, így nem haltam éhen :) Sokat ittam, picit ettem, sétálgattam, és estére minden aggodalmam ellenére már pisilni is tudtam, és nem is fájt, pedig tartottam tőle, hogy a katéter miatt fájós lesz. De nem. Mivel én eléggé véreztem, némi vér is távozott a vizelettel, de később már rendes pisi volt csak, minden panasz nélkül.

Estére még kaptunk egy-egy fájdalomcsillapítót, esti vizit, aztán jóccakát.Mivel az alvás nekem továbbra sem ment, elolvasam még egy könyvet.

Reggel 5.30-kor megint lázmérés és vérnyomás, aztán reggeli (kenyér, felvágott, vaj, tej, tea), reggeli vizit, zárójelentés osztás, kanül kivétel és irány haza.

Összességében nem volt egy nagy dolog, sokkal rosszabbra számítottam.

*LSK+HSK: laparoszkópia+hiszteroszkópia, azaz has- és méhtükrözés. Ezek nem egyszerre, hanem egymás után történnek. Nem tudom milyen sorrendben csinálták nálam, de alapvetően az van, hogy a hastükrözéskor az embert hasbaszúrják és egy csövön keresztül felfújják széndioxiddal, hogy legyen hely körülnézni, majd bedugnak egy lámpát (és talán egy kamerát is?), megszemlélik az állapotokat, és ha van valami teendő, akkor további lyukakon további szerszámokat dugnak be a javításhoz. Meddőség esetén a petevezetőket is vizsgálják, azaz valami színes folyadékot áramoltatnak át rajtuk, hogy megnézzék, átjárhatók-e, illetve enyhébb elzáródás esetén némi nyomás segítségével átjárhatóvá is tudják tenni őket (ez ébren elég fájdalmas lehet, lásd HSG). A méhtükrözéshez szinte ugyanez a méhhel, csak ott a méhszájon át megy be egy műszer.

A laparoszkópia (hastükrözés) az összenövéseket és az endometriózist tudja felfedni, a hiszteroszkópia pedig mindenféle méhrendellenességet, polipot, miómát, stb.

LSK+3

Ez a műtét utáni 3. nap.

Reggel kiderült, hogy mégis tudok köhögni, ugyanis félrenyeltem a kakaómat, és választhattam, hogy megfulladva kímélem a hasamat, vagy köhögök, így a köhögésre esett a választás. Végülis nem fájt már nagyon.

Örülök, hogy napról napra kevésbé fáj minden. Az első 2 nap full aggódás volt: tudok-e pisilni, van-e bélmozgásom (ennek bő 2 nap kellett), le merem/bírom-e venni a tapaszokat, és mi lesz alattuk, fájni/csípni fog-e tapasz nélkül zuhanyozni, át tudok-e fordulni éjszaka az oldalamra (már kilukad a hátam, komolyan, pedig sokat vagyok fent), megy-e egyre jobban a felkelés.. de halad minden. A felkelés már szinte egy mozdulatból (még ha kicsit csavart is az a mozdulat) megy, a gázok lassan csökkennek belül - ugyanis CO2-vel fújják fel az ember hasát, amiből marad egy bő adag bent, ami az esztétikailag előnytelen haspuffadáson kívül vándorol belül, és has, mellkas, hát és vállfájást okoz, függően attól, hogy épp hol gyűlik össze. Az érzés elég kellemetlen, a futásnál előforduló oldalszúrás és a mindjárt-infarktust-kapok típusú mellkasszorítás között valahol, de szerencsére csökken a gyakoriság és az intenzitás is. Még ma is érzem, de már nem olyan vészes, mint első nap.

Rajtam csak 2 lukat fúrtak (a szobatársamon 3-at, egy másik lányon pedig 5-öt!), egyet a köldökömön át (konkrétan belül a köldökömön, pfújj, de legalább nem lesz feltűnő a heg), egyet pedig a szeméremcsontomnál középtájt, szóval bőven a bikinivonal alatt. Másfél centi mindkét seb, két-két öltés. A sebek néha kicsi húzódnak, de a kórház óta nem kellett fájdalomcsillapító.

Ahhoz képest, hogy két ilyen kis lyukat fúrtak csak, elég nagy felfordulást rendezhettek odabent, mert az egész hasam  és alhasam érzékeny, mint akit jól hasbaboxoltak, így emiatt és a lukak miatt nemigen viselek el semmi ruhadarabot, ami a hasamon van, szóval hálóingben flangálok, mert a nadrág nem tűnik jó ötletnek.

Délelőtt kihasználva, hogy ma munkanap van, de én nem dolgozom, leugrottam a körmösömhöz (BTW ikrekkel terhes, 11. hét, és az alapvető anatómiával sincs tisztában, nemhogy.. na mindegy, tartottam egy gyorstalpalót, meg a magzatfejlődésről és a genetikai UH-ról is, mert azt sem mondta neki senki, hogy lesz nemsokára), de a felöltözés komoly kihívásnak bizonyult. Farmer vagy szűkebb nadrág ill. szoknya szóba se jöhetett, így a zsebes játszónadrágomat próbáltam, de reménytelen. Nem is annyira hasban, hanem a szeméremcsontomnál túl szoros, bár a hasamat meg sem próbáltam. G nem akarta engedni, hogy csípőre tolt pizsinadrágban menjek (nyárspolgár.. ;) ), pedig a kocsiban senki nem látta volna, so what, így végül az ő egyik zsebes nadrágjában egyeztünk ki. Elég nagy, hogy nem szorít sehol, de még pont nem esik át a csípőmön összegombolt állapotban. 

Ez viszont komoly kérdéseket vet fel a hétfői munkába menetel kapcsán, ugyanis ha nem múlik az érzékenység rohamosan, márpedig nem számítok ilyen rohamos javulásra, ráadásul hétfő reggel varratszedéssel indítunk, ami után várok némi fájdalmat, de legalábbis megnövekedett érzékenységet, akkor nem lesz mit felvennem. Szóval ideje lesz számba venni az egyberuháimat, és találni valamit, amit az irodába is fel lehet venni, azt hiszem. Combfixszel, mert harisnyanadrág szóba sem jöhet a dolgok jelen állása szerint.

Mindenesetre azért örülök, mert napról napra érzem a fejlődést, egyre kevésbé körülményesek az egyes műveletek, bár a mozgásom még mindig nagyon megfontolt, de ma fel tudtam venni egyedül a cipőmet :)

Zárójelentés

No. Tegnap hazaengedtek, azaz megkaptam a zárómat, és Isten velem, de ez egy kicsit elhúzódott, nagyon későn majdnem 10 felé jött csak vizitelni az osztályos orvos, gondolom volt valami fennforgás.

Tegnap még nem éreztem magam nagy formában, így főleg aludtam, de ma már aktívabbnak érzem magam.

Ez áll végül a zárójelentésemben:

Diagnózisok

Infertilitás

Polypus endometrii

Endometriosis pelvis min rRAFS1 St I

Beavatkozások

Hysteroscopia - Polypectomia

Laparoscopia - Chromoperturbatio, Coagulatio foci endometrioides

Epikrízis

bla-bla-bla. A műtét során az összenövéseket oldottuk, a látható endometriosisos elváltozásokat coaguláltuk. A chromoperturbatio során mindkét petevezeték átjárhatónak bizonyult. A postoperatív időszak zavartalan volt. Bla-bla-bla.

Namármost.

Az epikrízis rész nem tér ki a polipra, viszont emleget oldott összenövéseket. Ezt majd megkérdezem Máté dokitól a varratszedésen, mert ő nekem személyesen a polipot és az endometriózist mondta, összenövéseket nem. A zárókat nem tudom, ki írja a kórházban, de több butaság is volt a velem együtt elbocsátottak záróiban, az egyik csajnak mindkét petevezetője el volt záródva, ezt a dokija többször is mondta neki, majd a záróban mindkettőt átjárhatónak írták le, egy másiknak meg vetélése (missed ab) volt, a zárójába pedig megszakítás került, szóval úgy tűnik, ez nem szentírás. Az enyémbe a fenti kérdéses dolgon kívül csak értelmetlen mondatok kerültek, azaz hiányzó állítmány, meg ilyenek, de hát ez egy kórház, nem az MTA nyelvápolási osztálya, szóval ilyeneken nem akadok fenn. Pláne, hogy láttam sokszor, hogy úgy írnak a dokik, hogy közben beszélnek (másról is), így nem csoda, ha nyelvészeti szempontból néha kifogásolható mondatok születnek.

Lényeg a lényeg - nem volt hiába a műtét, mert hiába nem láttott UH-n senki semmi elváltozást a méhemben, és nem volt semmi endora utaló panaszom, mégis volt mindkettő. A polipot meg is kérdeztem, hogy hogy lehet, hogy azt senki nem látta, miközben az elmúlt 2 évben legalább ötszázszor UH-ztak, de azt mondta, hogy elég kicsike volt, és belesimult a méh falába, így nem nagyon látszhatott kívülről.

Máté doki cuki volt és alapos, mint mindig  a maga kicsit távolságtartó módján. A műtét előtt már a műtőben még viccelődött egy kicsit, van-e valami extra kívánságom, de addigra már bódulóban voltam, így nem jutott eszembe megemlíteni a grátisz zsírleszívást (hehe, ha már úgyis a hasamat nyiszálta, egy kis zsírt is kivághatott volna ;), szóval már nem volt kapacitásom visszavicceskedni, csak az jutott eszembe, hogy le lennék kötelezve, ha még meg lenne a méhem és a petefészkeim meg a vezetőik is mire felébredek, de szerintem ezt már nem tudtam végigmondani, mert belealudtam a mondatba.

Az intenzíven is bejött rámnézni, nem sokkal azután, hogy felébredtem, és gyorsan el is mondta, mit talált, és mit csinált, és bíztatott is nagyon, hogy mindkettő (az endo és a polip is) okozhat már külön-külön is meddőséget, ráadásul sokszor az LSK maga is helyrehozza  dolgokat, még ha nem is lett volna semmi, így bizakodóak vagyunk. Ez tök jó volt, mert azonnal tudtam, hogy mi a helyzet. Ő volt az egyetlen doki a velem együtt műtött 5 csajszi dokijai közül, aki bejött az intenzívre azonnal tájékoztatni :)

És utána még késő délután bejött még egyszer az osztályra is, megkérdezte, hogy emlékszem-e, mit mondott az intenzíven, és van-e kérdésem.

Teljesen le vagyok nyűgözve, komolyan. A többi doki nem annyira izgatta magát, a csajok fele kb csak a zárójából tudta meg, mi volt, vagy csak másnap jöttek a dokik, így komolyan privilegizáltnak éreztem magam. Különösen, mert tudom, hogy nem csak engem operált aznap, és az intenzívre két műtét között szaladt be hozzám, pedig biztosan nem unatkozott.

Különben minden más okés volt, őszintén rosszabbra számítottam. A szoba 3ágyas, saját fürdőszobás, amiben az első két napon csak 2en voltunk, és már csak a hazamenős napomon foglalta el a harmadik ágyat egy idősebb hölgy. A nővérek is okésak voltak. Tették a dolgukat, se többet, se kevesebbet. Nem nagyon nézett felénk senki a 3 nap során, csak hőmérőzés meg gyógyszerosztáskor láttuk őket. Illetve hazamenéskor kicsit nehezem tudtam kivetetni a kanült a kezemből, mert le se sz*rt senki, az osztályos orvos a nővérekhez küldött, ők meg rávágták az arcomra az ajtót, hogy nyugiban trécselhessenek tovább 4esben (még kórházasba voltam öltözve, így akár valami bajom is lehetett volna, de meg se kérdezték.. na mindegy), így utána még kb 40 percet vártam, amíg el tudtam kapni egy fiatalabb nővért a folyosón, és ő végre megszabadított a beépített tűtől. Ezen kicsit csodálkoztam, én azt gondoltam volna, hogy a hazamenős betegekkel kicsit kedvesebbek, hiszen ilyenkor lehet pénzt kapni/adni, de úgy tűnik, nem anyagiasak :) Így végül a nővéreknek nem adtam semmit, hadd ne nekem kelljen már futni utánuk a borítékkal, az anesztest nem is láttam, csak 10 másodpercre a műtőben, ő nem jött be később se az intenzívre, se az osztályra, így gondolom nem várt pénzt. A dokinak meg a magánrendelésén kezdtem ezt a sztorit, ott is akarom befejezni.

A műtét után eléggé véreztem hüvelyen át, a katéter kiszedésekor folyt vér rendesen és majdnem el is ájultam (pedig nem szokásom) a hirtelen leeső vérnyomás következtében, de ez mostanra helyreállt, és a vérzés egy pici, de folyamatosan rózsaszín váladékra szelídült. Ezt mondták, hogy normális, így nem aggódok miatta.

Azért azt nem bánom, hogy a mai órámat lemondtam az Egyetemen, nem esett volna jól bár azért meg tudtam volna tartani, ha nincs más lehetőség. Agyaltam is rajta, hogy bevállaljam, vagy lemondjam, de végül G meggyőzött, hogy inkább mondjam le. Végülis így se rossz, hagytam úgyis puffert az órák tervezésekor váratlan dolgokra (akkor még hirtelen szolgálati utakra számítottam), szóval be fogjuk tudni fejezni az anyagot így is.

LSK & HSK eredmény

Röviden és tömören, annak ellenére, hogy tünetmentes voltam/vagyok, azért talált egy kis polipot a méhemben, amit kimûtött, valamint némi endometriózist a hasüregemben, amit elégetett, szóval volt értelme felvágatni magam. Most pihenek, részletek majd otthonról.

Még mindig elõtte

Kicsit unatkozom, de azért még eddig élvezem, hogy ma egész nap van idõm olvasni. Be is fejeztem a könyvet, amit hetek óta csak pár oldalas egységekben volt idõm olvasni, és el is kezdtem a következõt. 

A délutáni beöntést annyira nem élveztem, de túl lehetett élni, persze. Most este meg jött a kis éjszakás nõvér kiosztani a nyugtatókat, és persze osztott nekem is. Még jó, hogy mind a négy adatfelvételnél elmondtam, és különbözõ helyekre pirossal fel is vésték, hogy SEMMIFÉLE NYUGTATÓT NEM KAPHAT. A szobatársamat meg megkérdezték, hogy ugye a heparinját megkapta? Engem nem, pedig határozottan emlékszem, hogy az anesztes ráírta a lapomra, hogy este vérhigító. Így azért rákérdeztem, hogy nekem nem kellett volna-e? Ha nem kaptam, akkor szerinte nem, de azért utánanéz., volt a válasz. Két perc múlva robogott is vissza, hozta a kis heparinszurit, és kérte vissza a nyugtatót. Még jó, hogy minden benne van a kartununkban :) De most már értem, hogy miért mondta az anesztes doktornõ, hogy ugyan rajta lesz a lapomon, de azért szóljak, és ne fogadjak el tablettákat és szurikat, amikrõl nem tudom, hogy micsodák. Now it all makes sense.

Befekve

Mintegy másfél óra alatt sikerült ágyat kapnom, a folyamat sok szempontból nem Lean, sõt anti-Lean, ugyanis konkrétan négyszer vették fel az adataimat, hogy azt különbözõ emberek különbözõ (fõként analóg) helyekre felírják, természetesen némi várakozás után, minden körben. De nem panaszkodhatok, szép a szoba, sõt. Háromágyas, saját fürdõszobával, zárható szekrényes, frissen felújított, szóval le vagyok nyûgözve. Eddig ketten vagyunk a szobában. Mûtét idõpontja még nem ismert, állítólag este derül ki. Négyig lehet enni, éjfélig inni, utána már semmi.

Lapar előtti para

Asszem lassan kezdek parázni. Eddig igazából nem volt kapacitásom rá a robot mellett, szombat nekem mindig totál passzív, egyszerűen még gondolkozni sincs energiám de még visz a megszokás, így ugyanolyan korán ébredek, mint szoktam és zakatol a fejem, viszont kínszenvedés bármi aktivitás. A vasárnap már jobb, mára is sikerült 14 órát aludnom, ez jó jel, ez azt jelenti, hogy engedek le, viszont mostanra már a kórházzal álmodtam (munka helyett - nem tudom, melyik a jobb).

Igazából nem tudom eldönteni, minek drukkoljak. Annak, hogy minden rendben legyen? De akkor meg igazából továbbra sincs ok, és kvázi "hiába" volt az egész, csak benéztek, de semmi nem lett jobb.

Vagy drukkoljak annak, hogy legyen valami, ami könnyen és gyorsan javítható? Ki drukkol már annak, hogy találjanak nála valamit? De akkor legalább lenne ok, és ha meg is javítják, lenne új remény és lendület.

Bizonytalan vagyok.

Viszont a perverziónak azt a szintjét már elértem, hogy egész héten azt vártam, és annak örültem, hogy mehetek kórházba, mert végre egy teljes hétig nem kell dolgozni! Ez nagy szó, két éve nem voltam ennyit távol a munkahelyemtől, tavaly nyáron nyári szabit sem tudtam kivenni, mert épp őrjöngés volt bent azokban a hónapokban folyamatosan, és lopott napokkal itt-ott próbáltam meg tartani magam, de ha itthon is voltam 2-3 napokat, azért pár órát mindig dolgoztam.

De most nem. Szentül elhatároztam. Végülis már leköszönőben vagyok, péntek este hivatalosan is bejelentette végre a főnököm mindenkinek, hogy otthagyom őket, és más munkakörben dolgozom tovább, szóval ideje lassítani. Persze utódom még nincs, akinek átadhatom a dolgokat (a főnököm a héten kezdett el a témán egyáltalán gondolkozni, annyira meg volt győződve arról, hogy meg tudja akadályozni, hogy tovább lépjek), így sajnos nem lesz ennek elvágólag vége, de kezdjék szokni a gondolatot, hogy más lesz a problémamegoldó.

Egy dolgon agyalok még - a dokin kívül kell/illik még valaki másnak adni pénzt (és ha igen, mennyit?) a kórházban? Aneszteziológus, nővérek?

Életemben eddig egyetlen egyszer, 19 évesen voltam kórházban, és akkor még a szüleim intézték a dolgokat, így elképzelésem sincs.

Nincs meglepetés

Az óramű pontos, mint mindig. 13 napos luteális után ma reggel megjött, de ezt már a hőmérőzésnél biztosra vettem, hiszen a stabil 36.9-em ma reggelre 36.4-re esett. Mire befejeztük a reggelit, már vér is volt.

Ezúttal rövid ciklus, 26 napos, mivel korán, már CD13-on volt PÉ a megszokott CD15-16 helyett, valószínűleg a még ürülő Merionalok miatt, de ezt már két hete tudtam, így pontosan tudtunk számolni.

Hétvégére kimenstruálom magam, és mehet kedden a lapar.

Ja, hivatalosan hétfőtől vagyok az új, global pozimban :) Szerencsésen jön ki így, mivel azon a héten, amikor a régi főnököm még, az új pedig már igényt tartana rám, épp lábadozni fogok otthon, laptop és mobil nélkül, majd 15.-étől új szakasz indul. Új munka, új élet. Reméljük a babásodás terén is új (babás!) szakaszba lépünk :)

Aneszteziológus pre lapar

Aneszteziológus pipa. Most már tuti, hogy befekszem hétfőn a HSK-LSK-ra.

Most kezdek kicsit aggódni már. Pláne, mert az anesztes is aggódott kicsit, miután elmeséltem, hogy életem egyetlen "műtétje", a mandulakivétel (19 évesen, éber állapotban) során sikerült egy anafilaktikus sokkot összehoznom mindössze attól a nyugtató-fájdalomcsillapító koktéltól, amit ott a műtét előtt adtak. Persze annó senki nem vizsgálta, végül mitől görcsöltem be egész testemben, örültek, hogy megoldották ott és akkor, és a mandulámat is ki tudták venni végül.

Nekem meg nem jutott eszembe soha kikérni a papírokat arról, hogy vajon akkor mit kaphattam. Nem is tudtam, hogy ki lehetne. Szóval nincs meg.

Ráadásul soha nem szedek semmiféle nyugtatót vagy altatót, még soha nem vettem be semmi ilyesmit, így szegény doktornő azt sem tudta belőni, vajon milyen hatóanyag az, amit tuti gond nélkül lenyel a szervezetem.

Most tehát az az utasítás, hogy nem kaphatok semmi nyugtatót a műtét előtt, csak majd intravénásan az altató cuccot, amikor betolnak, és bent meg már lesz minden az újraélesztésemhez, ha szükség lenne rá. Na, ettől a mondattól majdnem meghátráltam, de nem. Ezt most már végigcsináljuk. 

Még azt az utasítást is kaptam, hogy ugyan rajta lesz minden a papíromon, de azért majd szóljak én is, hogy nem kaphatok semmi nyugtatót. Jó lesz.