Csak ismételni tudom, nem vagyok szociális típus (sőt), ezért nem élvezem, hogy mindenkit a pocakom (ami továbbra sem látszik) foglalkoztat.
Az idióta "hogy vagyTOK"-on túl utolért az is, amit Popi is említett kommentben, a hassimogatás. Egyelőre csak a legjobb barátnőm jött oda, és amíg nekem puszit adott, megsimizte a hasam - ez tőle ok, mert 31 éve a legjobb barátnőm, olyan, mintha a testvérem lenne. De ez előre vetíti a jövőt. És én nem bírom, ha hozzám érnek olyanok, akikkel nem vagyok olyan viszonyban. Viszolygok attól is, ha túl közel állnak hozzám a sorban (és a nyakamba lélegeznek.. bbrrr.. ), utálom a tömeget (sőt, néha rendesen szorongásom van, egyszer be is pánikoltam tömegben), félek azoktól, akik úgy beszélgetnek, hogy beleállnak az aurámba, és egyenesen gyűlölöm azt az embertípust, aki beszélgetés közben a karomat fogdossa..
Szóval nem lesz könnyű. Kicsit félek tőle, hogy az első kéretlen idegen hassimogatónak eltöröm a kezét reflexből. Az azért elég durva lenne. De azt sem gondolom, hogy kénytelen lennék elviselni a tolakodó bizalmaskodást.
Bent annak a kolléganőmnek nem mondtam el egyedül, hogy terhes vagyok, aki valamiért bennfenntesnek érezte magát az életemben, és örökké az arcomba beleállva kérdezgette, ha 10 dekát híztam, vagy olyan szabású ruha volt rajtam, hogy na, terhes vagy? nekem mondd el először, ha az leszel!. Ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy, ne haragudj, de ha nem baj, először a férjemnek mondanám el, aztán a családomnak, aztán majd meglátom.. Időközben biztosan tudja már másoktól, de nem bírtam megállni, hogy ne "büntessem meg" azzal, hogy mindenki jobban értesült, mint ő. Az elmúlt időszakban látványosan be is van rám rágva, de ez valahogy nem tud elkeseríteni. :) Még ebédelni sem hív, amitől egyenesen a padlón vagyok, képzelhetitek ;)
A másik (harmadik) idegesítő dolog pedig
Isolde posztjáról jutott eszembe. Ez a gyerek-dolog is olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és el is mondja a véleményét.
Ez egyelőre konkrétan a Tesóm képében manifesztálódott. Anyum meglepően visszafogja magát, a barátaim és kollégáim is ismernek annyira, hogy tudják, hogy nem igénylek kéretlen jótanácsokat, majd kérdezek, ha valami érdekel, de a Tesóm valamiért elfelejtette, hogy milyen vagyok. Vagy túlzottan eltelíti a maga szakértelme, így 2 gyerek után, és túl régen beszéltünk. Az ugyanis úgy történt, hogy ugye a Tesómmal tavaly április óta nem beszéltünk, mert - hosszú sztori, de a felesége a hunyó, a Tesóm meg egy szerencsétlen papucs. Pedig igazából nem ilyen. Na mindegy. Szóval ugyan majd' másfél éve nem beszéltünk, és a Tesóm sem arról nem tájékoztatott, hogy gyereket várnak, sem később arról, hogy megszületett a 2. gyereke (most júliusban), ennek ellenére én úgy gondoltam, hogy én ennél jobb vagyok, és legalább szólok neki. Inkább tőlem tudja meg, mint a Nagymamámtól. A Nagymamám amúgyis olyan, mint gyermekkorunkban az a játék, amikor egy sor gyerek egymás fülébe súgja, amit az előzőtől hall, és nagyot nevetünk, amikor az utolsó kimondja hangosan, mit hallott, majd összevetjük az eredeti induló mondattal. Na, Nagymamám egy sor gyerek egy személyben, ő a megszemélyesült információtorzító, de ez persze nem akadályozza meg, hogy fűnek-fának mindent elmeséljen, amit meg nem tud, azt szabadon kitalálja. Nem gond. Szóval mivel Nagymamámnak mondtuk, így várható volt, hogy a következőm alkalommal azonnal továbbadja a Hírt a Tesómnak a hírzárlat ellenére (ja, nem gondoltam, hogy neki sem mondhatom el..), így jobbnak ítéltem, ha én tájékoztatom. Eredetileg táviratot akartam küldeni neki, érzékeltetendő a kialakult távolságot kettőnk között, de G kiröhögött. Így egyetlen mondatnyi emailt írtam, amiben örömmel tájékoztatom arról, hogy bővül a családunk, és kisfiunk előre láthatólag február elején érkezik.
Nem telt bele 20 perc, csörgött a telefonom (pedig vasárnap este 9kor írtam a mailt, remélve, hogy csak hétfőn olvassa). A Tesóm a Bűbáj maga. Csöpögős, negédes, tenyérbe mászó.. pedig nem ilyen, sem ő, sem senki a családból. Ez a felesége családja, aki mindent valami elképesztő giccses túláradósággal képes csak lereagálni, ami annyira mű, hogy feláll a hátamon a szőr. Szóval csöpögős gratuláció, majd gratuláció G-nek is "ez férfi munka volt" felkiáltással. WTF?!
És indul a jótanács áradat. Ami azért irritált, mert 2 gyerek ellenére beszélte a butaságokat, de állati meggyőződéssel. Ugye a kombinált teszt az ász, az a tuti, bár őket jól beijesztették a második gyereknél, mert Edwards-lehetősége merült fel a kombinált tesztnél, és javasolták nekik az amnio-t, de nem csináltatták meg, mert túl nagy (!) a vetélés kockázata. A CVS-ről nem is hallott soha, semminek utána nem olvasott, csak az az okos, amit az orvos mond (meg az Anyósa, aki gyerekorvos, ennek ellenére nem sikerült észrevennie az első gyereknél a születési oxigénhiány miatti idegrendszeri és izomproblémákat, aminek végül nagy csaták árán Anyám erőltette ki a kezelését a Dévény Annával, és rendbe is jött szépen, szóval LOL gyerekorvos..). (szerencsére a második gyerek is egészségesen született, így csak vaklárma volt a kombinált tesztnél). Én meg csak álltam, és bámultam.. és az volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy aki tanácsot akar adni, azt meghallgatom, de nem fog érdekelni.
A vicc az egészben, hogy a Tesóm nem egy buta ember, sőt, valójában okosabb mint én, csak ez a másik család agy-amputációt hajtott végre rajta, túl okos volt nekik. Ja, és mielőtt letette a telefont, még biztosított róla, hogy ha bármi tanácsra szükségem lenne, csak hívjam bátran. Mindenképpen! Csakis tanácsra van szükségem, és csakis tőle, mint szakértőtől :)
És ilyenkor jut eszembe, mekkora bölcsesség a "boldogok a lelki szegények", mert olyan alaposan, mint én nyilván csak az néz utána dolgoknak, akinek annyi akadályt kellett átugrania, mint nekem. Másnak eszébe sem jut. Tesómék is.. a felesége csak úgy szaporodik, amikor eszébe jut, pedig túlsúlyos (30+ kilóval!), PCOS-es, hormonproblémás, szabálytalan 40-60 napos ciklusokkal, és ki tudja, mi minden ki sem derült soha róla, és mégis. Így nyilván sose merült fel egyikükben sem, hogy bárminek utána nézzenek, pláne egy olyan "remek" gyerekorovossal a családban, mint az anyós.
Vicces módon ezt a "boldogok a lelki szegények" dolgot én elég fiatalon értettem, és azóta is sokszor gondoltam, hogy átok az ész, mert bonyolult lesz tőle az életem, sok olyasmit látok lehetőségként, amire más nem is gondol, mert én nagyon előre tervezek, a fontos dolgoknak utánajárok, nem pedig csak sodródok az árral. Amikor tizenéves koromban valaki megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni, amikor felnövök, a családi legendárium feljegyzése alapján én azt válaszoltam, hogy buta szeretnék lenni.
Azóta nem akarok buta lenni, csak irigylem az egyszerűséget néha.