2014. április 18., péntek

Audrey olvas - Sheila Kitzinger - Miért sír a baba?

A könyvet Anyu hozta, még a kezdeti időszakban, amikor Macó csak sírt és sírt, és állatira nem tudtunk vele mit kezdeni, órákig hurcoltuk fel s alá Anyuval váltva. Nem akart se aludni, se enni, se tiszta pelust, se hidegebbet vagy melegebbet.. csak sírt órákig. A rekordja azt hiszem 7 óra volt. A kétségbeesés szélén álltam.
Akkor nem volt persze időm elolvasni a könyvet, és akkor csalódtam is volna, mert nem gyakorlati tanácsokat tartalmaz (azaz nem sokat, bár néhányat igen, főleg szemléletbeli dolgokat), hanem egy antropológusnő tanulmányszerű (megalapozott, irodalomjegyzékkel, stb), de olvasmányos összefoglalója a babasírás kérdésében.
Viszont jó lett volna, ha ezt a könyvet még terhesen, vagy akár a teherbeesés előtt olvasom, sok mindenre felkészített volna.

Összességében nagyon vigasztaló volt olvasni, hogy vannak, akik nálam sokkal rosszabb helyzetben vannak babasírás és ellátás tekintetében, a problémáim nem egyediek, nem vagyok az a rossz és inkompetens anya, akinek érzem magam, aki képtelen ellátni és elcsitítani, megvigasztalni a gyermekét, hanem ez igenis nagyon gyakori, a babák igenis sírnak, csak senki nem beszél róla.
Ide kapcsolódik a másik észrevételem, amiben megerősített a könyv - a gyerekvállalás igenis nem fenékig tejfel. A társadalmunkban annyira cukorvattába, rózsaszín felhőbe bugyolálja az egészet, hogy csak a pozitív aspektusairól szabad beszélni, max egy "nehéz, de totál megéri" hangozhat el. Panaszkodni tabu, mintha verseny lenne, ki tud szebbeket és jobbakat mondani (kamuzni). Mert hát ugye sosem sír, és már szépen átalussza az éjszakát, eszik, mint egy kisangyal, a székelési gondok meg amúgyis tabu topikok, szobatisztaság mint a karikacsapás, fut-szalad, szépen beszél, stb. Azt, hogy hetekig, esetleg hónapokig minimál alvással kell túlélnie a családnak, de minimum az anyukának (rosszabb esetben az apuka ugye nem is "segít"*), az nem hangzik el. Mindenki titkolja, micsoda zombi állapotba kerül, és felteszi kifelé a plasztik mosolyt - minden szuper, nincs itt semmi látnivaló. Így engem speciel totál készületlenül ért, ami jött a szülés után.
És ez kapcsolódik a harmadik megerősített észrevételemhez. Annyira a szülésre koncentrál mindenki a terhesség alatt, és totál senki semennyire az az utáni hetekre / hónapokra. Pedig a szülés csak 1 nap, utána pedig egy hosszú időszak következik, mégis hetekig járunk szülésfelkészítőre, de az anyaságot (apaságot) nem tanítja senki. Ellenben elváratik, hogy amint kibújt a baba, az újdonsült anya mindent azonnal ösztönösen tudjon, tudja, mire van szüksége a gyereknek, miért sír, tudja tökéletesen szoptatni, ellátni, csitítani.. Pedig ez nem olyan dolog, ami genetikusan kódolt, csak korábban nem volt szükség (és más társadalmakban ma sincs) ennek a külön megtanulására, hiszen több generáció élt együtt, a kislányok úgy nőttek fel, hogy látták anyjukat ellátni kisebb testvéreiket, illetve a nővéreiket azok kisbabáival. Mire megszületett az ő gyermekük, már magától értetődő magabiztossággal kezelték. És ott voltak, segítettek és támogatták a fiatal anyát az ő anyáik, nagyanyáik, nővéreik, és a többi közösségbeli asszony. Mára annyira el vagyunk szeparálva egymástól, hogy családon kívüliek segítségére senki nem számíthat, de a családon belül is alig. A testvéreinknek (ha egyáltalán vannak) megvan a maguk baja, nagyanyáink általában már nem élnek, vagy nagyon öregek (az enyém idén tölti a 94-et, és olyannyira tájékozott, pedig 2 gyereket szült és nevelt fel, 4 unokája van és az én gyerekem az ötödik dédunokája, hogy olyanokat kérdezett a terhesség alatt, hogy minek a víz a pocakba, mi az a méhlepény, a múlt héten pedig megkérdezte miért kell felkelni a gyerekhez éjjel, miért nem alszik reggelig.. szóval no comment), és én szuper szerencsés vagyok, hogy anyámra számíthatok, mert jóban vagyunk, normális, közel él és van energiája minden nap jönni és segíteni. Anyósom is nagy lózungokkal operált a terhesség alatt, de a távolság (IV - II kerület viszonylat) legyőzhetetlen akadálynak bizonyult, 2-szer volt itt összesen, akkor is turistának** és meg is állapította, hogy milyen nehéz és hosszú hozzánk eljutni, meg drága is a sok buszjegy, meg gyalogolni is kell (400m-re van a buszmegálló), meg különben is. Pedig anyámnál 8 évvel fiatalabb.
Mindegy. Elkanyarodtam. Szóval a túlcivilizált környezetünkben engem speciel ez az egész kisbabázás totál felkészületlenül ért, minden érzelmi hullámvasútjával a legmélyebb önkétség és kétségbeeséstől a könnyes boldogságig. Jó lett volna, ha elolvasom ezt a könyvet előre, és fel tudok készülni arra, hogy lesznek nehéz időszakok. Tényleg, példákkal, nem csak úgy, hogy belemondják a levegőbe, hogy nem lesz könnyű. Mert kinek mit jelent a "nem könnyű"? Nekem elég jó a stressztűrő képességem és a teherbírásom, fizikailag is jól tartom magam, lelkileg kiegyensúlyozottnak érzem magam, magammal elégedettnek, ezért hajlamos vagyok mindenre azt gondolni, hogy megbirkózok vele könnyedén, ami másnak gond, azt én fél kézzel.. hát ezt nem. Szóval jó lett volna előre olvasni a példákat a könyvben, de így is jókor jött, és feloldotta az önmagamban kétkedést és a kétségbeesést. Misery loves company, nagyon vigasztaló, hogy másnak se jobb, csak nem sikkes beszélni róla. Például 2 céges kolléganőmmel találkoztam céges ügyben 1 vagy 2 hete, az egyiknek már nagy (18 hónapos talán) babája van, a másiké épp 2 hónappal idősebb Macónál. Egy kávé (bocs, nem, üres gyümölcs tea) mellett ülve őszinteségi rohamukban bevallották, hogy nem bírják megoldani az altatást, mindkettőjük gyereke csak és kizárólag cicin hajlandó elaludni. Ott és akkor azt éreztem, hogy de jó nekem, hasfájás ide vagy oda, mert Macó ebben relatíve jó (el ne kiabáljam!), G kiságyban altatja, én karban álmosítom és még ébren általában le tudom tenni, cicin elalvás csak kivételes esetekben, nem szándékosan fordul elő. Pedig ez az a 2 kolléganőm, aki hónapok óta előadja a szuperanyát, és lesajnál engem, lestrapáltat és kialvatlant a hasfájás miatt.. szóval túlcivilizált és mű lett valahogy az egész.

Nekem tetszett a könyv, tudom ajánlani, még ha nem is gyakorlati segítséget nyújt, lelki támaszt mindenképpen.
Ja, és NAGYON kritikus a Ferber módszerrel, viszont liberális minden épkézláb döntéssel szemben és nyitott minden túlélésre törekvő kompromisszum irányába, ami nekem nagyon szimpatikus :) Kifejezetten emberi és empatikus az egész.

Idézek pár gondolatot, ami nekem segített:


  • Egy csecsemő nem sír órákon át, csak mert ön még bizonytalan az anyaságban, és esetleg félelmei vannak. Amikor valaki azt állítja, hogy a baba nonstop sírásának oka az anya túlfeszített idegállapotában vagy a szülés utáni labilis pszichés állapotában gyökerezik, belerúg egy földön fekvőbe. Hát persze, hogy az ember ideges és feszült lesz, amikor órákon át mást sem tesz, , mint kezét-lábát elhagyva szaladgál bömbölő csecsemője körül, hasztalanul. Ebben a helyzetben az idegesség nem ok, hanem okozat. Mivel azonban bűnbakot keresni mindig könnyebb, mint elfogadható magyarázatot találni, a szerencsétlen anyukák végül maguk is elhiszik, hogy képtelenek bármit is jól csinálni. Hol azért kapják a kritikát a "szakértőktől", mert felveszik a gyereket, hol azért, mert nem; hol azért, mert túlságosan érzelgősek, hol mert merevek és gátlásosak; hol azért, mert passzívak, hol mert túlságosan dominánsak; hol azért, mert magára hagyják a gyereket, hol mert megfojtják a szeretetükkel. És ha mindez még nem volna elég, következetlenek is!
  • .. kevés olyan nő él közöttünk, aki a szülés idejére felkészült a kudarc, a bűntudat, a düh és az időnként gyilkos késztetések elviselésére, amelyek a szülés utáni időszakot időnként beárnyékolják. Igen, vannak gyönyörű pillanatok is - ezek miatt éri meg a rengeteg szenvedés, ezek miatt kel fel az ember másnap hajnalban is az ordító gyerekéhez. De mint az életben minden, az anyaságban is több az "input", mint az "output". Igazából nem is ez a baj. Hanem az, hogy az anyaságot túlromantizálják. Aki belekezd, többnyire nem tudja, mit vállal. Szárnyaló boldogságról álmodik, és nagyon mély vízbe csöppen. Amíg valaki nem válik ténylegesen anyává, elképzelése sincs, milyen élmény hajnal 3 és 5 között harmadjára mászni ki az ágyból az ezúttal is isten tudja miért bömbölő csecsemőhöz, és milyen napi 10 órán át menthetetlenül egyedül vállalni a felelősséget egy, az önkifejezés egyetlen módját ismerő miniemberért.
  • Nők ezrei szenvednek minduntalan előtörő, önmaguk számára is idegen, olykor kifejezetten agresszív érzésektől, a kisgyermek nevelésével együtt járó magánytól és elszigeteltségtől. Nem "gyártási hiba" ez, csupán az "én" védelmét szolgáló természetes reakció, amelyet azonban valami aberrált értékrendnek való engedelmeskedésből titkolni kell. Pedig segíteni csak úgy tudunk magunkon és egymáson, ha vállaljuk érzéseinket, élményeinket, és beszélünk róla. Hiszem és tudom, hogy ha esélyt adunk egy fiatal nőnek felkészülni a gyereknevelés árnyoldalaira is, vagy legalábbis tudatjuk vele annak létezését, könnyebben túljut majd a mélyponton. Ha tudja mire számíthat, képes lesz azt nemcsak felismerni, de megoldani is, amikor elérkezik. [ide kapcsolódó saját tapasztalat, hogy MINDEN gyerekes ismerősöm és rokonom (unokanővér, és különösen a sógornőm) csak fintorgó legyintéssel illetve kaján kárörömmel említette, hogy majd meglátom, milyen gyerekezni, de senki nem vette a fáradtságot, hogy megosszon bármi élményt vagy tapasztalatot, esetleg tanácsot adjon a felkészüléshez.. mindenki csak kajánul vigyorgott, és azt mondogatta, mennyire felemelő dolog anyának lenni, és mennyire élvezni fogom. Mai fejemmel ez eléggé perspektívába helyezte az engem körülvevő embereket (értsd: nőket). Bocs, nem igaz, van 1 gyerekes barátnőm, aki tényleg mondott hasznosat, támogatót és ajánlott valódi segítséget, és nem arra várt, mekkorát fogok pofára esni, de ő nem tipikus csajos nő, hanem hozzám hasonló fejnehéz racionális].
  • A szoros kötődésű, hagyományos, többgenerációs közösségekben, ahol a család valamennyi nőtagja kiveszi részét a gyerekgondozásból, ás ahol közös erővel átsegítik az anyát az érzelmi mélypontokon, a posztpartum depresszió ismeretlen fogalom.
A könyvnek csak az elején voltam elég összeszedett, hogy bejelölgessem a számomra érdekes gondolatokat, ennél sokkal több van benne, de most nincs erőm/időm újra átlapozni az egészet, ezért csak felsorolom a fejezeteket:
  1. A gyermeke - nem az ellensége
  2. A sírás hatása a szülőkre
  3. Miért sírnak a csecsemők?
  4. Éhes?
  5. Stressz a terhesség alatt
  6. A születés
  7. Lefelé a lejtőn
  8. A síró csecsemő apja
  9. Tanácsok útvesztőjében
  10. Amikor elszabadul a pokol
  11. Koraszülöttek
  12. Magányos és unatkozik
  13. Beszélgetés a babával
  14. Élet a síró csecsemővel
  15. Más kultúrák gyermekei



* a "segít"-ról már egyszer kifejtettem, mennyire utálom ebben a kontextusban, mintha az apa szívességet tenne azzal, hogy csinál valamit a gyerek körül, azaz "segít", mintha nem fele részben az ő gyereke és az ő felelőssége lenne a baba, és kizárólag az anya dolga lenne, hogy mindent megoldjon. Egyedül, lehetőleg csöndben, feltűnés nélkül.

** turista nálam most az, aki "vendégségbe" jön, és nem segíteni. Akitől nekem keletkezik plusz dolgom, akit szórakoztatni kell, és nem jut eszébe megfogni a vasalót, kiteregetni a mosógépben álló lejárt mosást vagy kicserélni a gyerek pelenkáját, hanem csak a cuki 30-45 percre utazik, amikor Macó már evett de még nem alszik.

8 megjegyzés:

  1. Azért nem mindenki kamuzik, aki szinte kizárólag csak jókat és szépeket mond, ne utálj érte, de nekünk tényleg nevetségesen könnyű. Nyilván nem a mi érdemünk, Kissmajom teszi azzá, ő már egynaposan is elég egyértelműen kommunikált a sírásával, még én is rögtön megértettem, hogy mit szeretne, pedig nálam bénább anya nem sok van.
    Van egy félkész posztom erről, kirakom hamarosan, csak hogy legyen szem előtt, amikor a következő gyerekünk igazi sátánkölke lesz… :D

    VálaszTörlés
  2. Tény, hogy volt olyan, amikor már annyira kész voltam, hogy belehajoltam a kiságyba és halálosan hideg hangon azt mondtam a gyereknek: "A legszívesebben a falhoz vágnálak.". Amint kimondtam, sokkal jobb lett, mert tudtam, hogy soha nem tenném meg, és egyből nagyon megesett a szívem a bömbölőn, hogy azért neki sem könnyű. Abban reménykedtem, hogy egy két hónapos gyerek amúgy sem értette, hogy mit mondtam, mert a hangsúly sem utalt a tartalomra. ;-)
    Nem, nem vagyok büszke rá, de van ilyen. És ettől még minden szép és jó lesz.
    Hogy miért nem mondja el ezeket az ember? Nem mindenki azért, hogy elnézze a másik pofára esését. Én inkább azért, mert senki kedvét el nem venném, főleg úgy, hogy nincsenek egyforma gyerekek, így helyzetek sem. Tényleg nem könnyű, de az élet amúgy sem az. Valamin mindig kell pörögni, és akkor már inkább a gyerekünkön, mint azon, hogy nincs.
    A végére még csak annyit, hogy eddig is nagyon kedveltelek, bírtalak, de mostanában még annál is jobban. Mert olyan "tökösen" bevállalod ezt az egészet, és így. Szerintem pont ez (is) bizonyítja, hogy jól csinálod. Egyre jobban. Jó dolga van ennek a Macó gyereknek. ;-)
    ETAMA

    VálaszTörlés
  3. Audrey, Te vagy a mentorom anyaságban. :) imádom, hogy mindent frankón leírsz, rengeteget tanulok belőle! én amúgy inkább a rosszra kondícionálom magam, hogy aztán csak àmuljak és bámuljak, hogy az én lányom egy angyal.. :D kérlek, írj sokat-sokat-sokat!!!!

    VálaszTörlés
  4. Lááájkoltam :)
    Ma találkoztam egy "rokonnal" (3 gyereke van). Megkérdezte, hogy ugye milyen jó babázni? Én meg elmeséltem, hogy biza nekem az első hónap rémálom volt, majd kis idő múlva csak elmesélte ő is, hogy be volt szarva a 3. gyereknél, hogy mi lesz és hogy tényleg nehéz az elsővel stb stb stb :P Naugyehogyugye!

    VálaszTörlés
  5. Nekem sokan mondták, hogy nehéz lesz, én mégis úgy éreztem a szülés után, hogy másképp nehéz, mint amire számítottam. Nekem is van olyan barátnőm, aki "szuperanya", neki mindig minden könnyedén megy, a gyerek mindenben szuper, és olyankor tök bénának és szerencsétlennek érzem magam, amiért nálunk vannak döccenők.

    Pedig Á.-val tényleg nem voltak óriási problémák, nem volt hasfájós, jól alszik, nyugodt és mosolygós, de semmi sem konstans, neki is vannak rossz és nyűgös napjai, sokszor még most sem tudom pontosan, hogy miért sír, és állandóan bűntudatom van, hogy valamit nem jól csinálok.

    Tényleg jó lenne, ha fel lehetne oldani ezt az össztársadalmi lelkiismeretfurdalást, és őszintén beszélni az anyaság/gyerekvállalás nehézségeiről is, anélkül, hogy valakit egyből szar szülőnek kiáltanának ki.

    VálaszTörlés
  6. Mindig tanulok tőled, és utólag újra, talán tudatosabban átérzem, mit élt át a hugim is annak idején, pedig nagyon sokat voltam velük, nemcsak "turistaként" :) Folytasd mentorálásod, nagyon hasznos sokunknak! :)

    VálaszTörlés
  7. Zugolvaso vagyok, egy het hetes kisfiu anyukaja... erot adsz ezekkel a sorokkal szmomra...szerintem egesz eletemben nem sirtam annyit mint most ebben a par hetben. Es a parommal se veszekedtunk ennyit. Nem konnyu, en jelenleg a tulelesre jatszom es varom hogy mikor lesz picit jobb... kitartas! :) Angyalsziv

    VálaszTörlés