Még bőven a múlt héten, vagy talán előtte megírtam ezt a posztot, de aztán
emiatt nem tettem ki.
De nem is töröltem.
Azóta eltelt jó pár nap, és arra jutottam, hogy mégis kiteszem, mert én úgy akarok írni, hogy ne csak a habos-babos rózsaszínségről essék szó, hanem a dolgok kevésbé kedves, kevésbé illedelmes, kevésbé barátságos, árnyasabb oldaláról is.
Másrészt pedig azért is, mert a szülés utáni depresszióról és/vagy annak durvább és enyhébb formáiról ugyancsak nem beszél senki, ez megint egy nem sikkes téma, így aki blue, az nagyon egyedül érzi magát. Például engem sem kérdezett meg a kutya se (se szülész/nőgyógyászom, se a gyerekorvosom, se a védőnőm, se a háziorvosom), hogy hogy érzem magam, és nem magyarázta el, mik jöhetnek szembe velem, pedig ezt se lett volna rossz tudni.
És aki blue, annak tudnia kell, hogy nincs egyedül, valamilyen formája a dolognak a friss anyák többségét valamilyen mértékben érinti. Ráadásul nem csak a gyermekágy alatt jöhet elő (mint ahogy azt én hittem), hanem akár a szülés után hónapokkal vagy egy évvel is. Szóval változatos egy téma.
És hihetetlen érzelmi hullámvasút. Kicsit ijesztő a rosszabb napokon.
-----------------
Azt hiszem, depressziós lettem, de legalábbis nagyon közel vagyok hozzá.
Ráadásul eldőlni látszik a "lesz-e második gyerekünk" kérdés, mert jelenleg úgy tűnik, lehet, hogy egy gyereket se bír el a házasságunk. Kezdenek komoly kétségeim kialakulni, annyira nem egy nyelvet beszélünk. És tudom, hogy G jót akar nekem meg a gyereknek, de pont nem azzal foglalkozik és azt csinálja, amit én szeretnék és kérek, hanem amit ő saját kútfőből eldöntött, hogy szerinte nekem az kell. És punktum. Vita nincs. De persze van, és mindig sírás a vége. A röhej, hogy én nem is vagyok sírós. Szerinte ez az egész gyerek dolog egy megoldandó logisztikai kérdés. Én meg elmondtam már ezerszer, hogy nekem nem menedzselésre van szükségem (főleg, mert menedzselésben én is elég jó vagyok), hanem érzelmi támogatásra (értsd: ölelés, fejsimi, mindenjóleszmeglátod, és ilyenek, nem pedig vad akcionizmus kéne). Arra pedig úgy tűnik, ő jelenleg alkalmatlan. Viszont a menedzselésemmel sikeresen közvetíti felém, hogy szerinte totál alkalmatlan vagyok és mindent szarul csinálok, pedig épp amúgy sincs csúcson az önbizalmam, és folyamatosan kételkedek saját magamban. Szerinte teljesen szét vagyok esve. Ez valahol igaz, de azért nem annyira, hogy ne bírnám ellátni a gyereket meg úgy általában kezelni a dolgokat.
Igen, a korábbi önmagamhoz képest tényleg szét vagyok esve. Ennek sok oka van. Többek között nyilván a szülés utáni hormonális változás / egyensúlytalanság, amitől nem vagyok önmagam, állati érzékeny lettem, mimóza, és mindenre elérzékenyülök, mindentől sírok. Korábban egy érzelemmentes jégkocka voltam, de legalábbis nagyon ritkán és korlátozott mértékben mutattam ki az érzelmeimet. Ezt a síró-picsogó idegcsomagot G nem ismeri, és fél tőle. Én sem ismerem így magam, és engem is megijeszt. Nem tudok vele mit kezdeni, próbálom tudatosan kezelni, de sokszor nem megy. Így nem csak az életem (karrier, barátok, hobbik, sport, utazás, stb..) szállt ki füstként az ablakon, hanem a személyiségemet is elvesztettem. Plusz a mindig gondosan ápolt külsőm is romokban hever. Ja, és az egész nap, minden nap játszós ruhában levés se segít sokat. Ezer éve nem találkoztam senkivel, konkrétan Macó születése óta csak 1 baráti családdal, de velük is csak azért, mert kvázi ránk erőltették magukat, és nem volt energiám ellenkezni. Senkihez nincs kedvem, egyrészt mert rémesen szégyenlem a leharcolt külsőmet, ami persze anyám szerint nem olyan gáz, mint gondolom, másrészt nem érzek energiát magamban az "ugye milyen szuper gyerekezni" körökhöz. Imádom Macót, a világon semmiért nem csinálnám vissza az egészet, de nem könnyű, és nem vagyok hajlandó erről hazudni, viszont panaszkodni nem szeretek (inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak a mottó), és nincs is képem hozzá, hiszen igazából gyakorlatilag tökéletes az életem.
Csak én tűntem el valahol út közben. Lehet, hogy én alkalmatlan vagyok anyának, túl önző vagyok, igazuk lesz azoknak, akik szerint túl karrierista ego-disznó vagyok a gyermekvállaláshoz. Nagyon nehezemre esik elengedni a régi életemet, és elfogadni, hogy most már sosem lesz úgy, ahogy régen volt. Valahogy ebbe a részébe a gyerekezésnek sose gondoltam bele ilyen mélységében, és nem tűnt reálisnak, hogy ennyire megszűnik minden, ami volt. Pedig én tényleg szerettem az életemet. És tényleg akartam gyereket. Csak az kerülte el a figyelmemet és ért felkészületlenül, hogy ez a két dolog összeegyeztethetetlen. Szóval egyszerűen szabadesésben vagyok, begubóztam és sajnálom magam és siratom a régi életemet. Minden, amin keresztül definiáltam magam, eltűnt.
A kialvatlanság csak a kép egy kisebb darabja, bár nem teljesen lényegtelen, lássuk be, hiszen a hasfájás miatt továbbra is hajnali 3-kor véget ér az éjszaka számomra (jó esetben, de sokszor már 2-kor, sőt néha hajnali 1-kor), így a túlélés érdekében az
új menetrend szerint én a 19 órai szopi után vacsizok, fürdök, fejek és legkésőbb este 9-kor ágyban vagyok. Sose gondoltam volna, hogy lehet napi 4-5 óra alvással hosszú távon létezni, és az álmaim netovábbja 6 óra alvás lesz. Régen 6 óra alvás után totál zokni voltam, most ez a kialvattság netovábbja.
Ez a menetrend viszont azt jelenti, hogy G-vel váltásban élünk, alig találkozunk, nem beszélgetünk, nincs közös életünk. Ez pedig nem jelent sok jót a házasságra nézve. Ezt hosszú távon nem lehet csinálni, már most érzem, hogy kezdi megsínyleni a kapcsolatunk. G viszont a logisztikai tervezésen kívül másra nem képes vagy hajlandó. Ezt nem tudom eldönteni.
Úgy tűnik tehát, hogy komoly identitás válságba kerültem, mert minden, amin keresztül meghatároztam önmagamat eltűnt. Az új helyzet, a hatalmas felelősség, önmagam elvesztése, a férjem távolodása ill. gyerekre (és nem rám) fókuszálása, a kialvatlanság, az ápoltság hiányából fakadó nemérzemjólmagamabőrömben érzés felőröl.
Kicsit félek, egyelőre nem tudom, hogy lesz ez hosszú távon. Tudok-e működni így, tudok-e boldog otthont teremteni Macónak, jó anyja tudok-e lenni, és mellette tudok-e feleség és nő is maradni? Mi lesz a karrieremmel, a munkával, alkalmas leszek-e a közeljövőben bármilyen szellemi erőfeszítésre? Ez mind aggaszt, és még sok minden más, és a rosszabb napjaimban magamba fordulva begubózok, és kiabálok mindenkivel, aki meg meri kérdezni, mi a baj, vagy javasolni mer bármit, hogy hogy kéne csinálnom (ez főleg G..).
Utálom magam, amikor ilyen vagyok.
-----------
Ezek a sötét hangulatok nálam jöttek/jönnek-mennek/mentek, szerencsére nem mindig érzem magam ennyire sarokba szorítva, és bízom benne, hogy a jó idő állandósulásával ritkulni is fognak a rosszabb napok. Meg igyekszem is tenni azért, hogy jobban érezzem magam. Egyrészt tudatosítottam magamban, hogy ez van, ilyen van, ettől nem vagyok rossz ember, és rossz anya, ez egy hormoningadozás, amire sok hatásom nincs.
Másrészt:
- bogyók: magnézium a stressztűrés növelésére, omega-3 hangulat javítónak, plusz Femibion400 vitamin, C vitamin, tőzegáfonya a standard csomag
- külsőm rendszeres ápolása, azaz idő szervezése gyantázásra, hajfestésre, hajmosásra (ez nálam egy bő másfél órás program, szóval nem megy röptében)
- nem pizsiben itthon levés, hanem felöltözés, legalább a szemem kifestése, hogy emberibb külsőm legyen
- kimozdulás itthonról gyerekkel - baráti gyerekes családok, akiket szeretünk, gyerekes programok (Halász Judit, valami mamás klubszerűségek, ilyesmi)
- kimozdulás gyerek nélkül G-vel kettesben
- dévényes felmérés után rendszeres torna a gyerekkel, hátha sikerül a hason alvást összehozni, és javul az éjszakai alvás
- ... ami még eszembe jut majd menet közben ...