vagyok sajnos, rá kellett jönnöm. De legalább tudom magamról, és szeretnék rajta változtatni.
Gondolkoztam, hogy ezt vajon leírjam-e (több, mint 3 hete írtam ezt a bejegyzést), de ez a blog csak másodsorban szól másoknak, elsősorban nekem segít a saját gondolataimat és motivációimat rendezni és tisztán látni (kvázi terápiás), másrészt meg ez nem a nyílik-a-pitypangos újság, nem csak a jóról írok, hanem a rosszról vagy nehézről is, mert az is az élet része.
---------
Az van, hogy sajnos rákiabáltam a gyerekre*, legalábbis anyukám szerint. Szerintem inkább emelt hangon beszéltem hozzá, hogy hagyja már abba az üvöltést. Másnap pedig türelmetlenül, majdnem agresszíven sissegtem rá a megnyugtató verzió helyett.
Meg is bántam mindkettőt azonnal, és el is szégyelltem magam. Nem szabadott volna. Szerencsére (LOL) anyum minden hibámra felhívja a figyelmemet.
Persze első reakcióként hárítottam (
nem is..) és megmagyaráztam (
de csak azért, mert..), majd támadtam (
és Te is..). Aztán szerencsés módon másnap az egész napot házon kívül töltöttem
egy barátnőm leánybúcsúján (első egész napos kimenő), és ez lehetőséget adott arra, hogy távolságot nyerjek a dolgoktól, és őszintén végig gondoljam, mi van.
Mert mindegy, milyen jónak tűnő indokot tudok kitalálni, az nem indok. Nem lehet indok. Én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok kiabálni a gyerekemmel, no matter, what.
Utáltam magam. Pedig semmi tragédia nem történt, csak hangosan rászóltam, hogy hagyja abba az üvöltést. Nyilván nem hagyta, ezt tudtam előre, hogy ettől nem fogja, de mégis kifutott a számon.
Mivel volt egy napom higgadtan a háttérben gondolkozni, miközben fröccsöt ittunk a napon és hülyébbnél hülyébb feladatokat találtunk ki szegény lánynak, majd feltettük egy hőlégballonra.. szóval mivel volt időm nem töprengeni a dolgokon, a háttértárban futó processzek rendezték a dolgot, és éjjel, mire hazaértem, már be tudtam azonosítani, miért viselkedtem így.
Ettől persze nem lesz jobb, közvetlenül. Közvetve viszont igen, mert így tudom, mikor kell jobban figyelnem magamra, milyen helyzeteket kell elkerülnöm vagy másként reagálnom. Tudatosan. Nem zsigerből.
A beazonosított minta pedig a következő - saját elvárásaim, saját magamra helyezett nyomásnak valaki más nem tud megfelelni, legjobb szándéka ellenére sem. Ezen felidegesítem magam, de mivel az illető jószándékú, nem haragudhatok rá. Mégis haragszom, nő a frusztrációm, és egyszercsak elpattan a húr, és a hisztiző gyerekre engedem ki a gőzt. ROSSZ MINTA. Nagyon rossz.
Ez két esetben két egymást követő napon ugyanígy zajlott, ha jól belegondolok. Sőt, a két eset egymásra épült.
Anyumék jöttek dél körül, én épp letettem a gyereket, és arra kértem az anyut, hogy ha megébredne, altassa vissza, jó lenne, ha másfél-2 órát tudna aludni, én meg elmegyek hajat mosni és beszárítani, ajándékot összekészíteni, ruhát választani, stb a másnapi leánybúcsúra.
Mire kijöttem a zuhany alól, a gyerek már üvöltött. Anyumnak megvan az a rossz szokása, és erről határozottan beszélnünk kell a napokban, hogy amint megébred a gyerek, elkezd hozzá beszélni, aranyoskodni, amitől szegény teljesen felébred. Pedig ha csak ringatná a hintát kicsit, nem teremtene szemkontaktust és halkan sissegne, akkor 99%-ban simán visszaalszik, hiszen nem ébredt fel igazán, csak épp úton van két alvásfázis/ciklus között. Mivel azonban még aludna, de nem tud, mert Nagyi beszél hozzá, elkezd üvölteni, amire Nagyi még inkább megnyugtató hangon beszél hozzá, amitől még inkább üvölt, hiszem ő aludni szeretne, és próbálja kizárni a külvilágot. Én meg megőrülök, hogy anyám nem akarja elfogadni, hogy szerintem másképpen kéne csinálnia. Mindenesetre aznap fél órát hallgattam, hogy a gyerek üvölt, az anyu beszél, ringatja, a gyerek még inkább üvölt, addigra már magából kikelve. Ekkor - még törölközővel a fejemen - közbeléptem, elkértem a gyereket, és megpróbáltam megnyugtatni, Vagy háromnegyed órát küzdöttem, de csak egyre jobban üvöltött, szegény biztos érezte, hogy nem éppen zen vagyok, és ezer dolgot kéne még csinálnom, és hiába van itt az anyám segíteni, semmihez nem jutok. Szóval háromnegyed óra alatt semmire sem jutottunk, de nekem nagyon kellett volna készülni, így visszaadtam anyámnak, hogy próbálja meg ő, és elmentem hajat szárítani. Anyám se jutott semmire, a gyerek csak üvöltött, és üvöltött, így nem bírtam tovább hallgatni, és 15-20 perc után félig megszárított hajjal megint beviharzottam a gyerekszobába, és újra elvettem tőle Macit. Persze ekkor már még idegesebb voltam, mint az előző körben, így esélytelen volt a dolog, és annyira bepörgettük egymást, hogy ő lila fejjel üvöltött, én meg a végére tényleg hangosan rászóltam, hogy HAGYD MÁR ABBA! Majd kiviharzottam, és anyám kezébe nyomtam szegényt, hogy én ezt nem bírom, csináljon vele valamit (ha már elrontotta az alvást, de ezt nem mondtam hangosan). Majd berohantam a hálóba, becsaptam az ajtót, levágtam magam az ágyra, fejemre húztam a takarót, és sírtam egy kört szégyenemben. A gyerek meg csak sírt, csak sírt, csak sírt.. addigra már bő 2 órája. Persze az anyu sem jutott vele semmire, így végül lenyugodva visszavettem Macit, és 15 perc alatt lenyugtattam és elaltattam, de anyám megrökönyödött, majdnem ijedt arckifejezéssel kvázi elmenekült a lakásból, hogy rám se ismer, ennyire nem fordulhatok ki magamból stb.
Sajnos Macin töltöttem ki az anyámmal szembeni frusztrációmat, aki nem akar/tud hallgatni arra, amit mondok, ő jobban tudja. A legjobb szándék vezérli, és tényleg rengeteget segítenek nekünk és tesznek értünk, így semmi jogalapom nincs arra, hogy haragudjak rá, mégis haragszom. De nem lehet, így végül szegény Macin csattant (a hangom).
Másnap kellett indulni vidékre, a leánybúcsúra. Ahhoz, hogy el tudjak menni, kellett G anyukája (akit el kell hozni kocsival, mert OLYAN MESSZE lakik, 2 kerülettel arrébb..), hogy G ne legyen egész nap egyedül a gyerekkel. Mivel hirtelen kitört a jóidő, én próbáltam az odautat bőven pufferral számolni, hiszen lehetett számítani rá, hogy a fél város elindul kifelé aznap reggel. G persze szokás szerint nagyon lazán kezelte az én időmet, hiszen szerinte annyi idő alatt, amit én számoltam 2szer oda lehet érni (végül 20 percet késtem), ne stresszeljek már, indulás előtt még kényelmesen megreggelizett, lefürdött, stb (pedig mivel Anyja vigyáz kvázi a gyerekre, ezekre később is lett volna lehetősége). Én nem tudtam reggelizni, nem volt kész az ajándékom, nem volt kiválasztva a ruhám, féltem, hogy nem jön már rám a fürdőruhám (felsője, főleg), de nem volt időm felpróbálni, még be kellett ugranom egy cukrászdába sütiért.. szóval úsztam. G meg csak tökölt, és végül 20 perccel később indult az anyukájáért, mint terveztük, de hát nem gond, el tudtam altatni a gyereket, amíg alszik, el tudok készülni. Persze amint G kitette a lábát, Maci felébred, és nem lehetett visszaaltatni, kellett kicsit játszani, és utána újra kezdeni az altatást. És nem akart elaludni egy istennek se, pedig fáradt volt nagyon, látszott rajta, és kezdte belelovalni magát a hisztibe. Nekem meg ott zakatolt a fejemben, hogy tegnap anyám miatt nem tudtam megcsinálni az ajándékot, nincs ruhám, nincs fürdőruhám, nincs kész a hajam, ezer dolgom lenne, és különben is hol van G, már lassan indulnom is kéne.. így a hiszti elharapózását megelőzendő lesissegtem szegény Maci fejét, elég agresszíven, meg is lepődött. Annyira, hogy be is csukta a szemét, és elaludt, de én nem így akarok altatni, nem akarom, hogy megijedjen, hogy rossz élmény legyen az alvás.
Addigra végre előkerült G az anyjával, én meg mint a mérgezett egér szaladgáltam, hogy elkészüljek, és el tudjak indulni. Végül pont azt a 20 percet késtem, amit G ellazáskodott reggel. Szóval állati dühös voltam G-re, hogy az én időmet cs*szi, de igazából nem lehettem volna dühös, hiszen épp buliba indulok és rá hagyom a gyereket egész napra, ezt meg kellene köszönnöm inkább, meg különben is, nem rossz szándék vezérelte, szerinte tényleg túl nagy puffert hagytam, ő biztos volt benne, hogy nem kell annyi idő.. szóval megint haragudtam, de éreztem, hogy nem kéne, és végül Macin csattant (a hangom, megint).
--------
ezóta eltelt 3 hét.. örülök, hogy volt lehetőségem végiggondolni, min kaptam fel a vizet. Azóta ügyelek magamra, figyelem, mikor kezd elindulni a fejemben felfelé a nyomás és tudatosan lelélegezni, perspektívába helyezni (hiszen semmi világrengető nem történt, nem történik). Ha alszik, jó, ha nem alszik, az se tragédia.
Azóta nyugodtabb vagyok, meg jobban is figyelek magamra. Nem is történt több ilyesmi. Remélem nem is fog.
* igen tudom, azzal, hogy nem a nevén nevezem, hanem azt mondom, hogy "a gyerek", érzelmileg eltávolítom magamtól. Tudom. Talán ezzel próbálom meg eltávolítani magamat a saját viselkedésemtől. Vagy mi. Pszichiátereknek jó, de nehéz alany lennék, annyira megagyalok mindent..