2014. június 5., csütörtök

Addikció

Ülök a gyerekkel a kezemben. Alszik. Már rég le kellett volna tennem. De nem tudom. Annyira édes, cukorfalat és imádnivaló, hogy legszívesebben csak magamhoz ölelve tartanám mindig, szagolgatnál és puszilgatnám a fejét, simogatnám a kis sonkáit. Pedig már az se jó, hogy napközben kézben altatom. Már erről is le kéne szokni. De nehéz, hiszen még letenni sem akarom. Remek kifogás, hogy felébredne, még várok egy kicsit... így kattognak tova a fél órák. Most rontom el szegényt, aztán majd panaszkodok.. több önfegyelem kéne, az hiszem. De a hormonok uralkodnak.. kifogás ez is, tudom. De hát jó, imádok így ücsörögni és nézni, ahogy alszik.

6 megjegyzés:

  1. Ugye, hogy ugye? :-)
    ETAMA

    VálaszTörlés
  2. http://zenanya.cafeblog.hu/2014/04/15/elvezd-hogy-anya-vagy/ :)

    VálaszTörlés
  3. Nekem is mondták, amikor a hintaszékben ringatózva hagytam, hogy a vállamon aludjon,miközben én is el-elszundikáltam, hogy most rontom el, később aztán majd mindig ringatni kell! De nem így lett, tök jól el tud aludni egyedül, azok a pillanatok pedig a legszebb emlékeim közé kerültek. :)

    Szerintem is élvezd, ilyenkor még nem lehet elrontani. :)

    VálaszTörlés
  4. Lesz olyan, hogy nem kézben altatunk? ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hááát.. egyelőre nem látom, de nagyon remélem :) véges kilót bírok csak fél óráig ringatni.. :)

      Törlés