2014. november 18., kedd

Utolsó bejegyzés

Egy pár napig nem írtam, mert sűrű volt az élet, aztán többször nekiültem, de végül töröltem, amit írtam.

Ez így már nem az igazi. A blog zártsága elveszi azt az értelmet, ami miatt eredetileg elkezdtem blogolni - hogy bárki, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint mi, megtalálhasson, ha keres. És ha megoldást nem is, de biztatást talán nyújthatok, hogy nincs egyedül.

Biztonságot viszont nem ad. Anyám elől menekültem a zárt világba, de nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy ide is beszivárgott, és olvassa - és lementi - amit írok, hogy majd egyszer felhasználja ellenem. Anyám, aki azt képzeli, hogy neki jár, hogy minden gondolatomról tudjon, és csak szépet és jót gondolhatok róla. Aki mindenbe beleszól, mindennek utánaszaglászik, mert előtte senkinek nem lehet titka. Az nem jár. Aki addig kedves, amíg úgy ugrálunk, ahogy neki tetszik. Amint valami nem az ínyére való, kegyetlen és elszánt támadásba lendül, és nem válogat az eszközökben. Aki szándékosan  egymásnak ugrasztja, elárulja és megalázza a saját gyerekeit, hogy ő jobb fényben tűnjön fel. Aki minden szavamat kifacsarja, minden elhangzott mondatot addig teker, amíg beleillik az alternatív kis világában alkotott sztorijába. Aki lementette az előző blogomat, hogy ha kell, fel tudja használni ellenem akkor is, ha netán törölném. Aki amint nem az ő dalára táncoltam azonnal depressziósnak kiáltott ki ország-világ előtt, aki gyógyszeres pszichiátriai kezelésre szorul, és aki anyának alkalmatlan. Aki perrel fenyeget, ha nem láthatja elég gyakran a gyerekemet. Aki... aki... aki...
Aki NDP. Hosszú és fájdalmas az út a felismerésig, és még hosszabb a feldolgozásig.

Elég a képmutatásból. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy normális családom van, hogy hajlandó voltam belemenni és részt venni a kis játékaiban. Pont addig, amíg meg nem láttam, mi van az út végén. Hogy az én gyerekemből is ugyanolyan lelki nyomorékot csinál majd hosszú évek szorgos manipulációja és lelki terrorja segítségével, mint belőlem. És itt a vége. Ezt nem hagyom. És akkor elkezdtem itt-ott ellent mondani. És jött az elkerülhetetlen. Beteg vagyok, bolond vagyok, klinikai eset, orvos kell, alkalmatlan vagyok. Szerinte. Szerintem meg van egy saját életem, ahol én döntök. És a döntéseimnek nem kell kötelezően egybeesniük az ő véleményével. Így lettem hát az antikrisztus személyesen. Az azóta rám aggatott kitalált és elferdített sztorikat fel sem sorolom.  Már nem érdekel.
Viszont nem tudok már őszintén írni, mert mindig ott zakatol a fejembek, hogy ezt a bejegyzést is lementi majd a többi közé, és vajon mire fogja felhasználni, mire talál majd benne bizonyítékot ellenem - veszekedős vagyok, összeférhetetlen, féltékeny, túlterhelt, alkalmatlan, depressziós, hisztériás, paranoid, hálátlan, üres, karrierista, érzelmi roncs, vagy akármi, bármi, minden?
Így inkább nem írok már, hogy ne adjak fegyver a kezébe önmagam ellen, pedig lenne bőven téma, hiszen a munkába állás nem épp egyszerű, a költözés nagyon nehéz volt, Macó azóta sem alszik 3 óránál többet egy huzamban, azóta is járunk gyógytornára, dévényre és épp gasztroenterológust keresek, mert a tehéntej érzékenység mellett lehet más is a pályán talán - ki tudja. Szóval ezernyi dolog van, amit megosztanék Veletek, és bárkivel, aki jó szándékkal keresgélve rám talál. De már nem merem, mert Anyám rossz szándékkal olvas és kiforgat minden betűt.
Így ennyi. Itt a vége. Sajnálom, mert nekem is jót tett, hogy kiírhatom magamból a gondolataimat, sok jó tanácsot kaptam és sok támogatást, és talán tudtam én is tanácsot és támogatást adni az engem olvasóknak. De sajnos nekem nem jár, hogy legyen valami, ami csak az enyém.

Megnyugtatásul - Macó jól van, okos, élénk, egészséges cukorfalat, aki heteken belül elkezd járni, már egy-egy lépést simán tesz kapaszkodás nélkül.
Ő a legjobb dolog, ami történt velem - osztott első helyen azzal, hogy G van nekem.

Anyámat meg majd távol tartjuk, amennyire lehet.

So long, and thanks for all the fish....