És még egy 2018 Decemberéből.. ha már megírtam annak idején.. Dühöngős, gőz kieresztős ..
----
Ma először alszik Macika az apjánál, akivel minden egyre fokozódó mértékben egyre rosszabb.
----
Ma először alszik Macika az apjánál, akivel minden egyre fokozódó mértékben egyre rosszabb.
G
korában sem volt az empátia bajnoka, de az elmúlt 2-3 évben én úgy éreztem, hogy annak minden nyoma eltűnt belőle. Ami maradt, az egy elképesztő
mértékben a saját fejében köröző, csak önmagára fókuszáló Besserwisser,
aki mindenkit meg akar javítani maga körül.
Főleg
engem. Évek óta hallgatom, hogy én mennyi mindenben vagyok rossz, nekem
miben kell javulnom, nekem miben kell fejlődnöm, nekem mit kell
másképpen csinálnom. Egyre hangosabban, egyre agresszívebben. Lassan
allergiás lettem ezekre a beszélgetésekre.
Annak
idején azért akartam mindenképpen párterápiára járni, mert reméltem,
hogy moderált körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgainkat.
Sajnos nem így történt. A párterápián az egyetlen téma, amiről hajlandó
volt beszélni, az az volt, hogy mennyire mindenáron motort akar, és
bulizni, és tőlem több tiszteletet, ami abban nyilvánulna meg, hogy
motorozhat és bulizhat; a párterápia sajnos harmat gyenge volt, nem
voltak felkészülve egy ilyen helyzetre..
G
pedig amit a terápián nem, azt viszont otthon erőltette, mindenáron,
minden körülmények között. Otthon folyamatosan kaptam az ívet, hogy
milyen vagyok, mit kéne csinálnom, mindent rosszul csinálok.. én pedig
egy idő után már nem bírtam ebből többet. Nem tudtam, nem akartam már
kitenni magam a folyamatos alázásnak, úgyhogy elkezdtem befordulni, és
nem beszélni vele többet. Ez őt persze nem zavarta, azért így is jött és
mondta. Hiába mondtam, hogy kérlek hagyj, nem akarok veled beszélgetni,
beszéljünk róla a terápián.. Csak mondta, csak mondta, csak mondta ..
Ez
volt ma is. Nyomta a lelkét, ami a múlt héten történt, beszélni akar
róla [hogy miről, azon még gondolkozom, hogy kitegyem-e..], de persze már a G-féle verzióban, ahol én vagyok a hülye, én lépek
át TABUKAT, és én csinálok mindent rosszul. És ma ugyanaz volt, mint
szokott. Elkezdte mondani, persze a gyerek előtt, én mondtam, hogy már a
múlt héten is kértelek, hogy ne erőltesd, nem akarok veled beszélni, de
csak mondja, csak mondja.. és nem. Konkrétan 35 perc alatt sikerült
kiraknom (szegény gyerekkel együtt), eközben én 9-szer mondtam azt, hogy
nem akarok veled beszélgetni, kérlek hagyj békén, amire ő mintha meg
sem hallaná, csak mondta és erőltette, és mondta.
Szegény
gyerek. Sajnálom, mert neki nem kéne ilyen jeleneteket látnia az anyja
és az apja között, de csak a békesség kedvéért nekem sem kell elviselnem
a folyamatos alázásomat. Van az a pont, amikor egyszerűen nem kell
egymással beszélgetni. Nem értem, hogy ezt miért nem érti meg.
Egyszerűen csak békén kell hagyni a másikat.
A
gyerek meg, aki egy hete örül, hogy ott alszik az apjánál, tegnap
estére megrettent, és sírva magyarázta, hogy még nem ismeri annyira azt a
lakást, és inkább nem akar ott aludni.
Ha
nagyon g*ci lennék, ott helyben felhívom G-t és elmondatom neki a síró
gyerekkel (4-éves, és még soha nem aludt máshol, csak itthon, velem, és
mióta az apja elment, velem egy ágyban), hogy nem akar ott aludni.
Helyette megvigasztaltam, átbeszéltük miket visz, és megbeszéltük, hogy
biztosan jó móka lesz, de ha bármi van, fél vagy haza akar jönni,
bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhat, és érte megyek. De
higgye el, jó móka lesz.
Most,
amikor érte jött az apja, az apjának is külön elismételtem, hogy ha
akar, bármikor, akár az éjszaka közepén is felhívhatnak, ha beszélni
akar velem, beszélek vele, ha el akar jönni, érte megyek (ezt azért
kellett hangsúlyozni, mert volt már olyan régebben, hogy a gyerekkel
megbeszéltem, amikor üzleti útra mentem, hogy ha hiányzom, bármikor
felhívhat, és az apja nem hívott fel, amikor a gyerek kérte, mert már
este van. Szóval szükségesnek láttam elmondani az apjának is, hogy
bármikor felhívhatnak, és hívjon is fel, ha a gyerek kéri).
Erre
G eltorzult arccal majdnem üvöltve közli, hogy "Ebben sok munkád van
mi, hogy ne akarjon jönni". Mert azt el sem tudja képzelni, hogy egy
4-éves gyerek, aki még soha nem aludt máshol egy "egyszer majd itt
alszol" iránti lelkesedése félelembe fordul át, amikor az ott alszol
hirtelen a következő éjszakára vonatkozik és pakolni kell.
Mert én vagyok a gonosz intrikus, a rohadt g*ci. Mint mindig.
És ezek után jött a beszélnünk kell, és a 35 perc, mire ki tudtam végre tenni a lakásból, konkrétan remegő lábakkal.
Azért
remélem, a gyerek jól érzi ott magát. Mert minden G-féle
feltételezéssel ellentétben az én motivációm nem az, hogy G-nek rossz
legyen. Valahogy el sem tudja képzelni, hogy valami nem róla szól. Pedig
engem annyira nem érdekel, hogy mit csinál, kivel, hol és milyen neki,
hogy azt elmondani nem tudom. Az én egyetlen motivációm, hogy a
gyereknek jó legyen. Ad abszurdum normális környezetben nőjön fel,
komolyabb lelki sérülések nélkül.
De addig még hosszú az út.