2019. május 1., szerda

Hogy jutottunk ide?! - Lelkizős poszt

Ezen inkubálok már egy ideje, hogy 11 év után hogyan váltunk el végül egy éppen 4 éves gyerekkel..
Majdnem egy év terápia után ennek úgy tűnik, rengeteg hagymahéja van, amit eddig valameddig már visszabontottam, de még van vele bőven dolgom.

Első körben úgy gondoltam, hogy midlife crisis.. és az is belejátszott. Sablonosan 40 körül elkezdett ő is nyugtalan lenni, többet bulizni, hirtelen motorozni akarni, több szabadságot akarni. Ez azért ironikus, mert mi mindketten elég jól kiéltük / kibuliztuk magunkat, már 31 évesek voltunk, mire találkozunk, és előtte igencsak aktív életet éltünk mindketten. Sőt, még az első pár együtt töltött évünket is végigbuliztuk rendesen. És sokszor hangoztatta G (is, meg én is), h milyen jó, hogy nagyjából kipipáltuk a fiatalkori bakancslistáinkat, így minket nem fenyeget a kapuzárás. Hát a fenéket nem. Talán épp ezért. Talán épp sosem volt jó neki letelepedni, mert nem az a letelepedős? Fene tudja. Pedig különben azért nem az a hatalmas fenegyerek típus. Ez volt az első bűnbakom. És ebben is van valamennyi igazság.

Aztán jött a sok családi nyűg - anyukám betegsége és halála, majd nagymamám betegsége és halála eléggé durván rányomta a bélyegét az utolsó 2 és fél évünkre. Nekem szépen sorban kihalt a családom, ezért nem voltam annyira elérhető, mint korábban, ő meg nem igazán érezte magáénak a problémákat, hiszen ezek az én problémáim voltak. Ez is nyilván része volt.

Másik kedvenc bűnbakom a barátai. G Macóka születése előtt nem sokkal váltott munkahelyet, és az új helyén új barátai lettek, csupa szingli, vagy elvált, vagy durván nyitott házasságban élő aranyifjú, ahol ciki volt konszolidált családapának lenni.
Ehhez hozzájött, hogy a gyerekkori 4-es fogat baráti köréből közben két családos srác is elvált, így ott is ő maradt a fura srác, akinek családja van. Pedig azok tök normális srácok voltak, én nagyon szerettem őket, évekig rengeteg programot csináltunk együtt, aztán hirtelen én maradtam az egyetlen feleség, és megszűntek a családos programok.

Közben otthon is nőtt a feszültség, nevelési kérdésekben egyre kevesebbszer értettünk egyet, pedig eleinte teljesen jó közös koncepciónk volt. De a sima rossz alvás mellett a pavor nocturnus (éjszakai terror - és az alvás témáról majd írok még külön) nagyon elerodálta a kapcsolatunkat. Évek óta egyre kialvatlanabbul, cafatokban lógó idegekkel iszonyatosan nehéz volt és gyakran nem is sikerült szót értenünk egymással. Az éjszakánként ijesztően és vigasztalhatatlanul cirkuszoló gyerek körül felkorbácsolódtak az indulatok, akkor kezdtük időnként utálni egymást. Mert hogy ez hiszti és nevelni (=büntetni) kell, vagy betegség és megértve kezelni .. késélre menő, majdnem tettlegességig fajuló viták sorakoztak egymás után. És ez csak egyre romlott, mert lehetetlenség volt csak az adott problémára koncentrálni, csúsztunk bele a folyamatos általánosításokba, elhamarkodott következtetések levonásába - ha nem értesz egyet velem, nem tisztelsz eléggé; hogy mered felülírni a döntésemet; mit tanítasz ezzel a gyereknek ..  és amíg én ezeket utána magamban befelé emésztgettem, ő a fent említett remek barátaival hányta-vetette meg a dolgokat, hiába kértem, hogy velem beszélje meg, ne velük.. kintről meg, a másik oldal álláspontjának és a helyzetnek a pontos ismerete nélkül nagyon könnyű "okosnak" lenni, és remekül tanácsokat osztogatni. Nem sokat segített ez se.

De kellett a terápia, hogy rájöjjek, ez mind csak tünet volt.
Mert hogy lehet az, hogy a meddőségi kálváriát szinte karcolás nélkül vészeltük át, miközben azért az ilyesmibe bele tudnak rokkanni szilárd kapcsolatok is? Nálunk pedig úgy tűnt, hogy még majdnemhogy megerősödve kerültünk ki belőle. Mi volt a kritikus pont?
A gyerek. Ráadásul nem úgy, ahogy klasszikusan gondolnánk.. nem az extra teher miatt.
Hanem a tét változott meg. Korábban csak rólam volt szó, és én tudtam hajlani, perecbe tekeredni, áldozatokat hozni és kompromisszumokat kötni, mindent megérteni és elfogadni, hogy  működtessem a dolgokat. Viszont amint  a gyerek is tétté vált, már nem engedtem, nem hajoltam, hanem védtem a gyerek általam legjobbnak vélt érdekét. Minden áron. G pedig meglepődött, mert ilyet tőlem korábban nem látott. És az ő fejében ez egyenlő volt azzal, hogy én őt nem tisztelem, és nem szeretem.
Ami nem meglepő.. sőt, egy év terápia után már nyilvánvaló. Kár, hogy nem tudtam korábban. Bár nem tudom, változtatott volna-e valamin..

Ugyanis én egy narcisztikus anya mellett nőttem fel - ezzel fogalmi szinte tisztában voltam sok-sok éve már, ezért (is) éltem annyit külföldön, és tartottam kartávolságot a szüleimtől. Csak az implikációk nem voltak világosak, pedig végignézve a párkapcsolataimat, ordít a minta. 
Erre az angol azt mondja: "the devil you know.." - azaz az ismert rossz a komfortos, újra és újra belecsúszik az ember. 
És én is így választottam párt - nagyjából mindig. Azokhoz ragaszkodtam, akik a legrosszabbak voltak a számomra, ha véletlenül összekerültem egy normális pasival, hamar dobtam is. Láttam a mintát, csak a kodependens szemüvegemen keresztül, ami torzított rendesen. A mélypontom (egy konkrétan fizikailag abúzív kapcsolat) után azért javuló tendenciát mutattam.. egyre kevésbé agresszív egománokat választottam, mígnem G esetében ez kifelé már nem is volt feltűnő, én pedig remekül tudtam kezelni ezt a személyiségtípust, hiszen az NPD-s anyám mellett alaposan megtanultam a leckét: hogyan tudom elkerülni a konfrontációkat, hogyan kell valóban vagy látszólag a másik kedvébe járni, kedvére tenni, a másikat a középpontba állítani, a saját igényeimet hátra sorolni.
Ezzel nem azt mondom, hogy G nárcisztikus, ezt csak egy szakember tudná megállapítani, de az empátia nagyfokú hiánya és az erősen önmagára koncentrálás mindigis jellemző volt rá. Én pedig láttam is ezeket, de azt hittem tudom kezelni. A kis vicces jelektől kezdve, amikor kapcsolatunk hajnalán egy túracipő kiválasztásakor megmagyarázta nekem, hogy nem fájhat benne a lábam, rosszul érzem, mert ez a világ legkényelmesebb cipője; az ordító felismerésig, hogy én mennyire nem számítok, amikor nem ért rá eljönni anyám halotti torára, mert aznapra Sziget jegye volt I-vel és nem akart lemaradni a buliról.. És ekkor még mindig azt hittem, meg tudom oldani. Mert így töltöttem az életemet, hogy az én szükségleteim és érzelmeim soha nem számítottak, nem is formáltam jogot rájuk. Megtanultam, hogy ez nem jár. És megoldottam.

De a gyerek érdekéből nem tudtam engedni, és elkezdtem keresztbe állni, egyre határozottabban G egyre autoriterebb nevelési megközelítése előtt. A pavorozó gyerek mellől kizavartam, amikor szerinte a kiabáló gyerekkel kiabálás megoldja a dolgokat (nem); elvettem tőle, amikor hideg víz alá akarta tartani, mondván, attól majd abbahagyja; amikor a sírva hagyásos alvás tréninget akarta erőltetni, azt se engedtem.. közben pedig ugye gyűltek az alvás mentes éjszakák. A kritikus helyzetek a pavor miatt szinte mindig éjszaka álltak elő és én egyre kevesebbszer mertem ráhagyni Macókát éjjel, mert láttam, hogy nem tudja kezelni a dolgot, féltem, hogy bajt okoz neki. Pszichésen, de akár fizikailag is. Így én haldokoltam a kialvatlanságtól, de nem mertem ráhagyni az éjszakák egy részét se, amitől G őrjöngött, hogy nem bízom benne - és sajnos tényleg nem bíztam. Mert eddigre világos volt, hogy az ő fejében (NPD jellegű tünet.. ) a gyerek azért pavorozik, hogy vele kics*sszen, ezért ezt le kell törni; azért kel éjjel, hogy neki megkeserítse az életét tehát meg kell nevelni; és nem azért hisztizik mert ez életkori egy 1-2 éves gyereknél, hanem azért, hogy neki (G-nek) szar legyen. 
Úgyhogy elkezdtem G-t kiszorítani a gyerekkel kapcsolatos dolgokból, mert féltettem Macókát. És még mindig nem én akartam elválni. Aztán volt egy jelenet, amikor azt hittem, meg fog ütni, mert elvárja, hogy én lépjek ki a helyzetből, ahogy korábban mindigis tettem, de akkor nem tudtam lekushadni és kitérni előle. Nem voltam hajlandó. Szerintem kb ott döntötte el, hogy reménytelen vagyok.
Az anyám temetése körüli dolgok miatt én erőltettem, hogy nekünk párterápiára van szükségünk - és meglepő módon ki tudtam sajtolni belőle. De nem volt benne köszönet. Terápiára már azért járt velem, hogy engem megjavítsanak, hiszen ő mindent jól csinál, én romlottam el. Megváltoztam. És ebben igaza volt, tényleg megváltoztam. Már nem tűrtem el mindent, nem idomultam minden szarsághoz, mint korábban, mert már nem csak rólam volt szó.

Amikor egy szép keddi reggelen kinyilatkoztatta, hogy ő el akar válni, az első sokk után, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez végleges döntés, már inkább megkönnyebbülést éreztem. Jellemző módon ezt sem beszélte meg velem, számomra szinte semmi előzménye nem volt az egésznek, nem voltak beszélgetések a kapcsolatunkról, nem volt semmi extra krízishelyzet vagy trigger, nem volt dráma, nem volt semmi. Ő eldöntötte, egy személyben, helyettem is. És elmagyarázta nekem, hogy én őt már nem szeretem, ő pedig emiatt nem boldog, ezért el kell válnunk. Az én véleményem nem számított. Itt se. Nem kérdezte meg tőlem, hogy szeretem-e még, és amikor én önfejű módon váltig állítottam, hogy igenis szeretem, a válasz annyi volt, hogy ne hazudjak, ezt ő jobban tudja.

És volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy tulajdonképpen lehet, hogy jobb ez így.

Azóta én hosszú utat tettem meg, a terápia nagyon sokat segít, igyekszem visszatalálni saját magamhoz. És így van támaszom.
Mert attól, hogy G elköltözött, még igényt tartott a helyére a házunkban és az életünkben, belebeszélt mindenbe, jött-ment, ahogy kedve tartotta, és folyamatosan próbált engem megjavítani, fáradhatatlanul magyarázta, hogy minden az én hibám, mi mindenben kell sürgősen változnom, micsoda rettenetes ember, rossz feleség és borzasztó anya vagyok. Pont, mint régen.
Viszont én közben tanultam, fejlődtem és megtámasztott a pszichológus, így elkezdtem határokat húzni. Eleinte kedvesen, óvatosan, aztán ahogy ezeket ignorálta, egyre határozottabban. Addig a pontig, hogy jelenleg nem jöhet be a házba, és a gyerek logisztikáján kívül másról nem vagyok hajlandó vele kommunikálni. Egy fél év után lassan átment az üzenet úgy látom, és most már megtanulta, meddig mehet el. De nagyon meglepődött.
Hát ez kellett hozzá.
Az meg, hogy a gyerekkel kapcsolatban ezt hogy fogom tudni kezelni, és hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy Macóka ne szenvedjen pszichés károkat - hát ez a jövő zenéje. Meglátjuk. Dolgozom rajta.