2019. december 16., hétfő

Senkinek, hát mindenkinek..

Hát ezt elcsesztem, és  még csak el se mondhatom senkinek.. úgyhogy megírom itt. 

Úgy nagy vonalakban, mert a pasi - hát persze, hogy pasi a nyűg tárgya - leszedné a fejem, ha megtudná, hogy bárhol írok/beszélek vagy hangosan gondolkozom róla. Jó, le nem szedné, sok szart elnézett már nekem, de biztosan nagyon mérges lenne. Nevezzük P-nek, mint Pasi.
Pedig akár lehetett volna jó is, így ennyi kínlódás után. Mert ismerjük mi egymást P-vel már nagyon-nagyon régen, rezonáltunk is egymásra egyszer valamikor, de abból nem lett semmi, és jó is, mert ott és akkor tuti meggyűlöltük volna egymást. 
Aztán nem beszéltünk évekig. Én férjhez mentem, gyereket szültem (némi kínlódás után, mint tudjuk), aztán elváltam. Ő kapcsolatból kapcsolatba, de egyik se bizonyult véglegesnek. Már szétesőben volt a házasságom, amikor újra kereszteztük egymás útját, kimérten kartávolságról beszélgettünk, aztán ennyi. 
Aztán szétesett a házasságom, csak nem tudta senki még rajtunk kívül G-vel, már aláírtuk a papírokat, amikor újra keresztezték egymást útjaink P-vel, és TÉNYLEG elkezdtünk beszélgetni. Úgy nagyjából mindenről. És a "jó pasi, de.."-ből lassan "jó pasi, és.. " lett, valahogy ő is meglátott bennem valamit, és elkezdődött egy nagyon finom, alig látható játszma. Egy nagyon óvatos, nagyon visszavonható, nagyon bárhogy értelmezhető, de nagyon következetes játszma. Ezt játszottuk vagy egy évig, amíg már nem volt annyira alig látható, de egyértelmű sem. Eddigre én kicsit elfáradtam, úgyhogy egy életem, egy halálom, lássuk a medvét.. legalábbis nekifutottam a témának, de nem vittem végül végig, én egy tüdőgyulladással küszködtem hosszú heteket, őt műtötték (mint utólag kiderült), hagytam akkor. Bonyolult az élet így is.
Aztán jött megint a finom játszmázás, amit nem lehetett ignorálni (legalábbis nekem nem sikerült). Úgyhogy nekifutottam még egyszer, hogy akkor most mégis mi van. Sikerült a lehető legrosszabb időpontot választanom, amikor épp P fejére omlott az élete (ez hosszú, de nagyon szar sorozata volt, vagyis inkább van, ahogy kinéznek a dolgok), én meg egyfolytában utaztam akkor munkából kifolyólag, így a nyár eleji "kéne beszélnünk / szerintem is" -t nyár végére sikerült konkrét fizikai találkozásra váltani, ahol némi köntörfalazás és menekülő utak nyitva tartása után azért csak eljutottunk odáig, hogy "hát az úgy van, hogy / és ez kölcsönös / és akkor ezzel most mit csináljunk / mondd te, hogy szerinted mi legyen / és mi lesz, amikor már nem". 
Végülis csak 40+ vagyunk mindketten, ér 14-éves módon viselkedni, nem?
De aztán igen hamar egy heves, ámde logisztikailag nagyon nehezen megszervezhető valamiben találtuk magunkat - egy kisgyerekes, egyedülálló, ámde karrierista anyuka és az extrém karrierista, sportőrült, ámde mostanában folyton az egészségével felettébb időigényes módon küzdő magányos farkas koordinációja azért nem kis feladat.
Ez ment egy pár hónapig, ami a fentiek miatt nem túl nagy számosságú tényleges randit takart, ami mellett voltak nem-randi típusú átnézünk egymáson nehogy kilátsszon valami jellegű, és feltűnésmentesen megvár az étteremnél ahol tulajdonképpen mindkettőnknek legitim dolga van (vagy akár az is lehetne) vagy összefutunk valahol nyilvános helyen nem teljesen véletlenül és csevegjünk kartávolságot tartva jellegű találkozások, plusz napi szintű, több kötetnyi csetelés, miután Macót letettem, még fél éjszaka, éjszaka közepén, meg hajnalok hajnalán (egyikünk se valami jó alvó, úgy tűnik).
Ekkor még azt gondoltam, hogy lehet akár nekem is jó egy kicsit, jó volt ez pont így.

Aztán egy szép hétköznap jött az, hogy most ne találkozzunk hétvégén, lelkileg felborult, nem lenne jó társaság.
Jó. Ez a lelki borulás mondjuk pont benne volt a pakliban sajnos a szar sorozat okán, úgyhogy akkor inkább most, mint később.
Úgyhogy ő most kicsit disconnect - konkrétan munka off, telefon és egyéb kütyük off, útlevél+hitelkártya zsebbe és irány surány. Nem ígérünk semmit, majd meglátjuk mi lesz, amikor visszacsatlakozik a hétköznapokba. Fasza. Nem szakítunk (már ha egyáltalán van mit), hogy elkezdhessem feldolgozni, de azt se mondjuk, hogy majd utána folytatjuk, hogy legyen mire várni. Értem én, hogy ilyen állapotban nem lehet ígérni semmit, értem én ezt a fejemmel, de azért nem tetszik.
Úgyhogy itt borultam én, és mondtam azt, hogy akkor én meg elmegyek kicsit szabadságra melegebb éghajlatra, szó szerint, mert megzakkanok ebben itt ülve a mindennapjaimban.

Mire kitaláltam, leszerveztem, befizettem, kiderült tök véletlenül (konkrétan vakon beletrafáltam a dologba), hogy épp kórházban van, komolyan romlott az egészségi állapota, szarul állnak a dolgok. De részleteket nem mond, menjek el én csak pihenni, majd utána beszélünk. Na, így aztán igazán könnyű kikapcsolódni.
Viszont elkezdtünk megint beszélgetni - azaz inkább írogatni, mi úgy tűnik, így tudunk beszélgetni. Oda, vissza, oda, vissza, oda, vissza, oda, vissza.. egész biztatóan alakult a dolog, mígnem tegnap elcsesztem. Úgy konkrétan. Rajtam volt a lelkizés, és ráöntöttem egy durva adagot magamból, ami így visszaolvasva még nekem is sok. Kár volt, de már késő. Reggel igyekeztem még elviccelni, de azóta se kép, se hang.
Értem én, nekem is sok lett volna, pláne ilyen helyzetben (bármi legyen is az)..

Nap közben még szarul éreztem magam, de délutánra (a munka segít ;) ) aztán azért kitisztult a fejem, és meglepő módon teljesen lenyugodtam. Lesz, ami lesz. Valszeg pont nem lesz semmi, itt a vége, de ez is OK. Úgy érzem, elértem a bot végét. 
Nem azért, mert már nem, hanem inkább csak belefáradtam abba, hogy soha nem tudom, mi van, hogy valahogy mintha ezt én akarnám jobban, hogy mindig egyensúlyozzak, meg titkolózzak (nem, nem családos, nem azért). 
Szóval elcsesztem. Kár. Lehetett volna jó is.

3 megjegyzés:

  1. Drága,
    Okosságot/közhelyeket nem szeretnék, így egyszerűen csak Ölellek...

    VálaszTörlés
  2. Nem gondolom, hogy elcseszted, aki akar az akar. Ha 1 év alatt nem lépett, akkor valami más a gond. És simán lehet, hogy tényleg beteg és akkor meg valahogy nem a párkapcsolat az első prioritás, főleg azért nem, mert az önbecsülés ilyenkor nagyjából nulla.

    VálaszTörlés
  3. Nehéz ebben okosat mondani, de asszem egyet értek az előttem szólóval, aki akar valamit, az lép.
    Volt egy “exem” anno, aki ilyen huza-vonát játszott, ott az volt a mondás, hogy bizonyos gyerekkori traumák miatt ő nem tud bízni, kötődni. A trauma valós volt, de azért hogy, hogy nem kiderült, hogy van egy 3. személy is a játékban. 2 évem ment rá és asszem nekem is egy jó nagyot sérült a bízni tudásom. Nyilván nincs két egyforma eset, de sztem is az a lényeg, hogy aki igazán akar, veled van.
    Vigyázz magatokra, meg a lelkedre, enélkül sem könnyű az életed.

    VálaszTörlés