Nem könnyű, de néha azt gondolom, még nekünk az egyik legkönnyebb.
Szerencsére a munkám megvan és csont nélkül végezhető itthonról, ahogy az elmúlt majdnem 10 évben is csak szórványosan jártam be a budapesti irodába. Szerencsére globális a munkaköröm, azaz nemigen van itt kivel dolgoznom, a svájci, amerikai, indiai, maláj, mexikói, stb kollégáknak pedig tökéletesen mindegy, hogy itthonról vagy az irodából telefonálok-e. Mondjuk a globalis munka-létnek vannak előnyei, de hátrányai is, ebbe most nem megyek bele, ez ilyen volt már korábban is nekem, úgyhogy a munkám nem változott nagyjából semennyit.
Mondjuk annyit, hogy kicsit nagyobb a pörgés és amikor nincs óvoda, akkor azért akadnak kihívások. Mert Macó most másodszor nagycsoportos, ami szintén kivételesen könnyű helyzetbe hoz minket. Nem kell kis elsőssel küzdeni a távoktatásnak csúfolt valamiben, ami totális homeschoolinggá változik, hogy ne maradjon le a gyerek a tananyaggal, és nem is olyan pici már, hogy egyfolytában össze legyünk kötve. A tavalyi első kör nagyon durva volt, akkor L a bébiszitterünk is hazament, úgyhogy magunkban próbáltuk megoldani a dolgot. Az elég durva volt, kellett kőkemény napirend és rengeteg szervezés, de azért az apja szerencsére vállalja a részét, a hét felében nála van, a másik felében nálam. Ez szuper, és imád is az apjánál lenni, de azért ennek megvannak a maga buktatói, ugyanis apa bébiszitterre nem költ, viszont dolgozik ő is mint a gép otthonról, így apánál főleg tv és tablet van, úgy nagyjából egész nap. Apánál amúgyis kevés a szabály, így nagyon nehéz az átállás. Amíg ez heti egy nap volt, még nem volt olyan vészes, de a heti 3 napból nagyon nehezen áll vissza itthonra, ahol szabalyok vannak, feladatok és napi 45 percben van korlátozva a képernyő idő, pedig eddig se mentek könnyen az átmenetek.
Szóval az első nap apától hazajövet mindig nagyon durva harcos, hisztis, idegölő, pedig nagyon próbálkozom megkönnyíteni az átállást, de nehéz neki, nagyon nagy a különbség. És hát, mivel apánál képernyő előtt bambulás van, itthon igyekszem kicsit a fejlesztéssel is foglalkozni, végülis ezért lett visszatartva egy tiszteletkörre az óvodában, hogy nyomjuk meg a fejlesztést még egy kicsit suli előtt. LOL. Persze semmi nincs. Még amíg volt is ovi, a szervezett dolgok nagyrésze kuka volt, nem volt se úszás, se foci, se karate. Szerencsére a síelés hétvégente ment majdnem végig, bár nehezebb volt már motiválni a végére így, hogy nem volt sítábor a hegyekben igazi hóval :(
Óvodai fejlesztések kuka, magán fejlesztésben a fejlesztőpedagógus, akihez jártunk bezárt, mert van egy komolyabb alapbetegsege, nem mert rizikózni. A kiscsoportos fejlesztés ment, amíg mehetett személyesen, mióta nem lehet, digitalban próbálkoznak, kevés sikerrel sajnos, nem nagyon megy nekik se a digitális átállás, se a szervezés / koordináció része.
Úgyhogy vajmi kevés fejlesztés van. Cserébe L maradt a városban ebben a körben, úgyhogy ő van velünk azokon a napokon, amikor Macó velem van. Ez erősen költség intenzív, de amíg bírom anyagilag, legalább van vele foglalkozva, amíg én dolgozom. L egy angyal amúgy, jó sok dolgot kitalál, feladatokat is oldanak meg, építenek, rajzolnak, rohangálnak a kertben.. Örülök, hogy van nekünk, nagyon.
Úgyhogy igy vagyunk mi. A hét felében időmilliomos vagyok, amikor az apjánál van, ilyenkor igyekszem utolérni magam a melóval, este a tengerentúli kollégákkal haladni, és egy pici időt magamra is szánni. A hét másik felében L van velünk nap közben, ami Macót persze nem akadályozza meg abban, hogy belerobbanjon, beleüvöltsön vagy belecukiskodjon bármelyik videós megbeszélésembe a legváratlanabb pillanatokban, de ezzel azért együtt lehet élni.
Apukám becsukott teljesen, vele alig volt kontakt az elmúlt évben, az is csak egy röpke séta nagy tágas mezőn. Most Húsvét után kapja meg a Szputnyik második körét, utána talán már majd újra becsatlakozik a körforgásba, bár veszélyesen kényelmesen elvolt ő magában elszigetelve az elmúlt évben, aggódom kicsit, mi lesz az "új normális".
Tesómék, akinek hasonló korú gyerekei vannak és nagyjából 3 sarokra laknak tőlünk szintén teljesen leépítettek minket, egy jó kifogás sosem rossz alapon, sogornomnek nagyon jól jött ez az egész, hogy engem teljesen kiiktasson a családomból - mert azért apánkkal tartják a kapcsolatot aktívan, csak amikor sétálni mennek az mindig utólag derül ki, és jajjj, majd legközelebb szólunk, gyere te is. Ez volt az első fél évben, aztán már ez se. Tegnap már a videos családi vacsorára se fáradtak el, bár ígérték, de 2 óra várakozás és a lefekvés idejének vészes közeledtével végül nélkülük tartottunk szűk körű feltámadási vacsit, apukámmal és Macóval hármasban.
Ilyenkor kicsit szomorú vagyok, hogy ez lett a családomból, de hát ez van, ebből kell a legjobbat kihozni.
First world problems, ugye. Szerencsére (lekopogom, egyelőre) elkerült minket a vírus és másképp is egészségesek vagyunk, van munkám, van tető a fejünk felett és nagyjából mindenünk megvan, logisztikailag is bírható a dolog, beállt minden. Úgyhogy mi ilyen majdnem luxus verzióban toljuk a karantént. Panaszra semmi ok.
Várjuk az oltást, várjuk a jobbat.